A messzi Szivárványvölgy vidékén, ahol a hegyek ölelésében százféle virág illata száll, s a reggeli harmat úgy csillog, akár az apró gyémántok, ott rejtőzik egy titokzatos barlang. Az öregek úgy mesélik, hogy a szivárványbarlangot csak azok találhatják meg, akik tiszta szívvel, szeretettel keresik fel. A barlang belseje a legszebb színekben tündököl: falait ezer meg ezer kristály ékesíti, s minden egyes kristály egy-egy kedves emlékből, jócselekedetből vagy boldog nevetésből született. Ezért is mondják a régiek, hogy a szivárványbarlang nem csak egy hely, hanem egy varázslatos titok őrzője is.
De ki is őrzi ezt a sok-sok kincset és varázslatot? Egykor, mikor a barlang először megszületett, a völgy legkedvesebb leánya, Lencsi, egy különös álmot látott. Csillagfényes éjszakán, amikor a szivárvány suttogását is hallani lehetett, Lencsi a barlang mélyébe indult. Ott, a legfényesebb kristály előtt, hirtelen egy puha, színes fénygömb ölelte körbe, és onnantól kezdve ő lett a szivárványbarlang hercegnője.
Lencsi nem volt olyan hercegnő, mint a mesékben szokás. Nem hordott koronát, ruhája egyszerű volt, de a mosolya beragyogta még a legsötétebb zugokat is. Minden reggel végigjárta a barlangot, és akinek útja arra vitt, azt mindig meghallgatta. Ha valaki szomorúan érkezett, Lencsi mesélt neki egy kedves történetet vagy egy varázslatos dalt dúdolt, s a szomorúság helyét hamar öröm vette át.
Egy nap, mikor a barlang falain a szivárvány fénye játszott, egy apró, síró mókuskölyök szaladt Lencsihez. „Mi bánt, kicsi Barni?” – kérdezte csöndesen. Barni pityeregve mesélte, hogy elvesztette a diós kosarát, amit édesanyjának gyűjtött. Lencsi fogta a kezét, és elindultak együtt a kristályok között. Útközben találkoztak a bölcs Bagoly nénivel, aki azt mondta: „A kosarad ott van, ahol legutóbb boldogan nevettél.” Barni elgondolkodott, aztán eszébe jutott, hogy a nagy kék kristálynál ugrándozott a legvidámabban.
Odaértek, és valóban, a kosár ott lapult a kristály tövében. Barni örömében Lencsi nyakába ugrott, s így szólt: „Köszönöm, Hercegnő! Ha nem segítesz, még most is bánatos lennék.” Lencsi csak mosolygott: „Barni, a szíved mutatta meg az utat. Soha ne feledd, hogy a szeretet világít legfényesebben!”
Ám a barlangban nem csak mókusok éltek. Ott volt Áron, a kis szeleburdi manó is, aki mindig csínyeket eszelt ki. Egyik este Áron véletlenül eltörte a zöld kristályt. Megijedt, és elbújt a sötét sarokba. Lencsi ekkor leült mellé, és csendben várt. Amikor Áron végre megszólalt, könnyek csillogtak a szemében: „Én csak játszani akartam, nem akartam bajt okozni!” Lencsi megsimogatta a fejét: „Mindenki hibázhat, Áron, de a legfontosabb, hogy megpróbáld jóvá tenni. Segítek neked visszaragasztani a kristályt.”
Áron boldogan fogadta a segítséget, s együtt ragasztották vissza a zöld kristály darabkáit. Ezután Áron minden reggel ellenőrizte a többi kristályt is, hogy minden rendben van-e, és soha többé nem csínykedett felelőtlenül.
A szivárványbarlangot nem csak az ő lakói szerették, hanem a környékbeli gyermekek is. Gyakran érkeztek oda, hogy Lencsitól tanuljanak valami fontosat – a szeretet, a türelem és az odafigyelés erejét. Lencsi hercegnő mindenkit szívesen látott, s mindig akadt egy jó szó, egy kedves ölelés vagy egy csodás mese.
A barlangban élők megtanulták, hogy egymást segítve, szeretettel és őszinte barátsággal minden bajon és próbatételen könnyebb túljutni. Lencsi hercegnő titka nem volt más, mint a szív szeretete, amely minden szivárványnál szebben ragyogott a barlang mélyén.
Így telt Lencsi hercegnő napja a szivárványbarlangban, barátok között, szeretettel és jókedvvel.
Így volt, úgy volt, igaz mese volt! Vagy talán csak mese volt, ki tudja? Egy azonban biztos: szeretettel és jósággal minden nap szebbé tehető.
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
