Egyszer volt, hol nem volt, az Üstökös-hegy lábánál, a csillagos ég alatt lakott egy kis vakond, akit mindenki csak Csillagvakondnak hívott. Nem azért, mert csillagokat evett vagy az égen lakott, hanem mert bundáján apró, fénylő pöttyök ragyogtak, mintha egy darabot szakítottak volna le az éjszakai égboltból.
Egy este, amikor a hold karikába ült a csillagösvényen, Csillagvakond úgy döntött, elindul a csillagösvényen, hogy meglássa, hova vezet. Szíve tele volt kíváncsisággal, és piciny lábai vidáman tapodták az aranyló kavicsokat.
Ahogy haladt, egyszer csak megpillantott valamit, amit eddig sosem látott. Egy hatalmas, ragyogó kapu állt előtte az űr peremén, mintha a csillagokból fonódott volna. A kapu mögül lágy fény szűrődött át, és hívogató volt, de egyben titokzatos is.
„Ki vagy te, fénykapu?” kérdezte Csillagvakond félénken.
A kapu halkan megszólalt, hangja olyan volt, mint a szellő a búzamezőn. „Én vagyok az átjáró egy új világba. De csak az léphet át rajtam, aki bátor és jószívű.”
Csillagvakond elgondolkodott. Vajon ő elég bátor? Szíve dobogott, de kíváncsisága erősebb volt a félelemnél.
„Szeretnék átmenni rajtad. Mit kell tennem?” kérdezte.
„Három próbát kell kiállnod” válaszolta a fénykapu. „Először segíts egy bajbajutotton, aztán mutasd meg, hogy tudsz-e örülni más örömének, végül pedig bizonyítsd be, hogy a legnagyobb erő a szeretet.”
Ahogy a vakond továbbindult, egy síró csillagkölyökre bukkant, aki elvesztette a csillaglabdáját egy mély gödörben. Csillagvakond nem habozott, lemászott a gödörbe, megkereste a labdát, és visszaadta a kis csillagkölyöknek.
„Köszönöm!” ragyogott fel a csillaggyerek. „Te nagyon kedves vagy!”
Csillagvakond örült, hogy segíthetett. Továbbment, amikor hirtelen egy vidám társaságba botlott, akik egy hatalmas üstökösgolyót gurítottak nevetve. Meghívták, hogy játszon velük, de ő ma mégsem tudott csatlakozni, mert fontos útja volt.
Mégis mosolyogva nézte, ahogy gurul a labda, és boldog volt, hogy mások örömét láthatja.
„Ez a második próba is teljesült” suttogta a fénykapu hangja a szélben.
Továbbhaladva Csillagvakond egy sötét, hideg zugban apró, fázó holdbogarat talált. Sejtette, hogy ez lesz a harmadik próba. Odabújt mellé meleg, csillagos bundájával, amíg a kicsi újra vidám nem lett.
A fénykapu ekkor újra megszólalt. „Kedves Csillagvakond, minden próbát kiálltál. Szíved bátor és jószívű! Átléphetsz rajtam.”
Csillagvakond bólintott, és félelem nélkül lépett át a kapun.
A túloldalon csodálatos világ tárult elé. A csillagok itt még fényesebben ragyogtak, a fák koronája szivárványszínekben játszott, és minden állatka mosolygott rá. Az új világban barátság, szeretet és jóság honolt, senki sem maradt egyedül vagy szomorú.
Csillagvakond hamar új barátokat szerzett, és megtanulta, hogy a legnagyobb kalandokhoz mindig bátorság és nyitott szív kell.
Ahogy a nap lenyugodott, Csillagvakond leült a szivárványfa alá. Ekkor eszébe jutott a fénykapu szava: a szeretet a legnagyobb erő a világon.
Így történt, hogy Csillagvakond megtanulta: segíteni, örülni más örömének, és szeretetet adni – ez teszi széppé a világot.
Így volt, igaz volt, mese volt!
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
