Egy napsütéses tavaszi reggelen a varázslatos erdő mélyén különös fény táncolt az avar között. Az öreg tölgyfa ágai között apró madarak csicseregtek, s az erdő szélén álló kis házikó ablakából egy kíváncsi gyermek, Lilla nézett ki. Lilla gyakran játszott a fák között, de aznap valami titokzatos hívta őt az erdő belseje felé.
Amint Lilla belépett a sűrűbe, egy rejtélyes ösvény jelent meg előtte, amit még sosem látott. A bokrok mögül szelíd őzike kukucskált rá, mintha csak biztatná: „Gyere csak nyugodtan, Lilla!” A kislány elindult az ösvényen, s hamarosan egy tisztáson találta magát, ahol a moha alatt valami ragyogott.
Lilla leguggolt, félretolta a mohát, s meglepetten talált rá egy csodaszép kosárra. A kosár nem volt nagyobb egy tyúktojásnál, de gyémántok fénylettek a fonatai között. „Milyen különös kosár!” sóhajtott fel halkan, majd kezei közé vette a gyémántkosarat, mely ekkor gyengéden megmelegedett, mintha életre kelt volna.
Ahogy Lilla csodálta, egy mély, kedves hang szólt hozzá a fák közül: „Az a gyémántkosár réges-régen az erdő kincse volt.” A hang gazdája egy bölcs, ősz hajú manó volt, akit mindenki csak Szederpapónak hívott. „A kosarat csak az találhatja meg, akinek a szíve tele van szeretettel és jósággal” – mondta Szederpapó, miközben letelepedett Lilla mellé. „A gyémántok nem a gazdagságot jelentik, hanem a jócselekedetek ragyogását.”
Lilla kíváncsian nézett a manóra: „Miért van rejtve a kosár?”
Szederpapó így válaszolt: „Aki megtalálja, annak segítenie kell a bajba jutottakon, s a kosár gyémántjai attól fénylenek majd igazán, ha kedvességet árasztasz velük.”
A kislány boldogan megígérte, hogy vigyáz a kosárra, és segít, akinek csak tud. Ahogy elindult hazafelé, már az ösvény szélén sírdogáló kisnyúlba botlott. „Mi a baj, kicsi nyuszi?” – kérdezte Lilla. „Elveszítettem anyukámat” – válaszolta a kisnyúl pityeregve. Lilla megsimogatta, magához ölelte, és a gyémántkosár egy pillanatra még fényesebben ragyogott. Segített a nyuszinak megkeresni a családját, s mikor az édesanyjához ért, a kosár melege betöltötte Lilla tenyerét.
Útközben egy öreg sünit is látott, aki nehéz makkot próbált görgetni az odvához. Lilla odalépett, és megemelte a makkot. „Nagyon kedves vagy, gyermekem!” mondta a süni. Ekkor Lilla észrevette, hogy a kosár egy újabb gyémántja is felfénylett.
Amikor Lilla hazaért, észrevette, hogy a testvére, Tomi bánatosan ül a kertben. „Mi történt?” – kérdezte. „Eltörtem a kedvenc játékodat” – mondta fojtott hangon Tomi. Lilla megsimogatta az öccsét, és csak annyit mondott: „Nem baj, Tomi, biztosan meg tudjuk javítani!” A gyémántkosár ekkor olyan fényben ragyogott, hogy még a kerti rózsák is felvidultak tőle.
Lilla este megmutatta a kosarat anyukájának, aki szeretettel nézett rá: „Látod, kicsim, a jóság mindig megtalálja a maga útját.” Lilla boldogan feküdt le aludni, a kosarat az ágya mellé tette, s úgy álmodott, hogy minden nap segíthet másokon.
Másnap reggel a kosár már nem csillogott olyan fényesen, de Lilla tudta, hogy a szeretet, amit adott, örökké ott ragyog majd a szívében, és minden nap újra és újra előveheti.
Az erdő lakói attól a naptól kezdve tudták, hogy mindig van valaki, aki segít nekik, és a gyémántkosár meséje messze földre eljutott. Mert a történet nemcsak a kincsről, hanem a szeretet és a bátorság erejéről is szólt. Hiszen a legnagyobb csoda ott rejlik, ahol jószívű gyermekek élnek.
Így volt, igaz volt, mese volt! Így volt, úgy volt, ilyen mese volt! Így volt, úgy is lehetett, mese volt, talán nem is volt igaz.
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
