Volt egyszer, messze egy sűrű, zöld erdőben egy kíváncsi kis bagoly, akit Olivérnek hívtak. Olivér nem volt olyan, mint a többi bagoly, mert mindig álmokat dédelgetett arról, hogy messzire repül, túl a fákon és hegyeken, egészen az égig. Minden este, amikor a többi bagoly aludni tért, Olivér felnézett a csillagokra és a holdra, és azt suttogta: „Bárcsak egyszer én is a végtelen égben szállhatnék!”
Egy estén, amikor a szél különösen halkan susogott a lombok között, Olivér észrevett valami furcsát. Mintha a szél maga beszélt volna hozzá. – Szia, Olivér! – hallatszott egy halk, játékos hang a levelek között. – Szeretnél megtanulni igazán szabadon szárnyalni?
Olivér kicsit megijedt, de kíváncsisága erősebb volt a félelemnél. – Igen, nagyon szeretném! De hogyan tanulhatnék meg úgy repülni, mint a szelek? – kérdezte bátortalanul.
A szél lágyan körbefonta a bagolyt, mintha puha sálat borított volna rá. – Bízz bennem, Olivér! Csukd be a szemed, tárd ki a szárnyaid, és hagyd, hogy vezesselek! – mondta a szél.
Olivér becsukta a szemét, mély levegőt vett, és kitárta szárnyait. Hirtelen könnyedséget érzett, mintha egy láthatatlan kéz tartaná. Érezte, ahogy a szél megemeli, elrepíti a fák lombjai fölé, messze, messze a földtől. Olyan boldog volt, mint még soha életében! – Nézd csak, a völgyeket és a patakokat! Ott a rét is, ahol a pillangók táncolnak! – kiáltotta örömében.
A szél nevetve felelt: – Ez még csak a kezdet, Olivér! Ha igazán figyelsz rám, bárhová elrepíthetlek. De azt is meg kell tanulnod, hogy néha lassabban, óvatosabban kell repülni, hogy mindent jól láthass.
Miközben Olivér a széllel szárnyalt, új barátokra lelt. A tarka pillangók integettek neki, a kis madarak kíváncsian figyelték, és még egy bátor mókus is rámosolygott egy magas ágról. Olivér bátran köszönt mindenkit: – Sziasztok, jó utat nektek is! – kiáltotta lelkesen.
Egy nap, amikor a szél egy különösen magas hegy fölé vitte, Olivér kissé megijedt. A szél erősebb lett, a felhők közé vitte, ahol már nem látta az erdőt. – Szél barátom, félek! – kiáltotta. – Nem tudom, hová viszel!
A szél gyengéden válaszolt: – Ne félj, Olivér! Itt vagyok veled. Néha az új dolgoktól félünk, de ha bízol bennem, megtanulod, hogy a félelem után mindig csodás dolgok jönnek.
Olivér összeszedte bátorságát, kitárta szárnyait, és hagyta, hogy a szél vezesse. Átrepült a felhők között, ahol a napfény csillogott, és madarakkal versenyzett a magasban. A szíve tele volt örömmel.
Később Olivér megtanulta, hogyan használja a szelet, ha békésen repül, vagy ha a szél erősebb, hogyan kell óvatosnak lenni. Megtanulta, hogy néha segíteni kell másokon is. Egy alkalommal észrevett egy kis verébfiókát, aki nem merte elhagyni az ágat. Olivér odaszállt, és bátorítóan szólt hozzá: – Ne félj, próbáld meg! A szél segít majd neked is, ahogy nekem is segített!
A verébfióka összeszedte minden bátorságát, és Olivér példáját követve repülni kezdett. Minden állat tapsolt és örült, hogy a kis veréb legyőzte a félelmét.
Az erdő lakói idővel mind úgy emlegették Olivért, mint a baglyot, aki a széllel szárnyalt. Olivér pedig soha nem felejtette el, mit tanult: hogy a szabadság és a barátság a legnagyobb kincs, de mindig vigyázni kell másokra, és segíteni annak, aki fél vagy bizonytalan.
A szél minden este visszatért Olivérhez, hogy új kalandokat meséljen, és együtt repültek az égben, egészen a csillagokig.
Így történt, talán igaz is volt, talán nem – de ilyen szép mese volt! És ne feledd: a szeretet, a bátorság és a jóság mindig magasabbra repít, mint bármilyen szél!
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
