Messze-messze, túl a Szivárványhegyeken, volt egyszer egy varázslatos föld, amit mindenki csak Tündérligetnek hívott. Itt éltek a legkülönlegesebb lények: színes pillangók, nevető manók, cserfes tündérek, s köztük egy hófehér unikornis is, akit Lunának hívtak. Luna sörénye ezüstösen csillogott, patái alatt virágok nyíltak, és a szíve tele volt szeretettel. A liget lakói mind szerették őt, mert segítőkész volt és mindig mosolygott mindenkire.
Egy különös hajnalon, mikor a pára még sűrűn ült a réten, a Napkirálynő, aki az eget és a napot is uralta, eljött Lunához. Halkan szólt: „Kedves Luna, nagy baj fenyegeti Tündérligetet. Valaki el akarja lopni a napot, hogy soha többé ne legyen világosság. Csak te vagy elég bátor és jószívű ahhoz, hogy megvédd a napot. Átadom neked ezt a feladatot.”
Luna szeme elkerekedett. „De hogyan őrizhetném én, egyedül, a napot? Mi lesz, ha hibázok?”
A Napkirálynő mosolygott. „Nem vagy egyedül, Luna. A szeretet és barátság mindig veled lesz, csak higgy magadban!”
Luna elfogadta a feladatot, és egy aranykulcsot kapott, amellyel kinyithatta a napot rejtő felhőpalotát. Attól a naptól kezdve minden reggel felment a magas hegyek mögé, hogy a napot elhozza a világra, és éberen figyelte, nehogy valaki ellopja. De nem volt könnyű dolga. A sötét Fátyolfelhők, akik irigykedtek a nap fényére, folyton próbálták eltakarni azt.
„Nem engedjük, hogy a nap mindenkit melegítsen!” zúgták a sötét felhők. Luna azonban mindig bátor volt, s a szeretet erejével elűzte őket.
Egyik reggel azonban különösen sűrű, fekete felhők gyülekeztek. A nap fénye szinte teljesen eltűnt. Luna aggódva nézett körbe. Ekkor odaszaladt hozzá legjobb barátja, a kis mókus, Pici.
„Luna, lehet, hogy együtt sikerül elűzni a felhőket! Megpróbálom elcsalni őket mogyoróval!”
Luna nevetett. „Köszönöm, Pici! Együtt minden könnyebb!”
Pici mókus és Luna együtt játszottak a felhők körül, elterelték a figyelmüket, míg Luna a szarvával fényt bocsátott ki, mely áttörte a sötétséget. Ekkor érkezett Flóra, a virágtündér is, aki szirmokat szórt a levegőbe. A szirmok csillogtak, visszaverték a nap sugarait, a felhők pedig mérgesen, de legyengülve elvonultak.
A nap végül újra kisütött, Tündérliget megtelt fényességgel és boldogsággal. Mindenki örült, és hangosan tapsoltak Lunának.
„Ez csodálatos volt!” kiáltotta Pici. „Luna, te vagy a legbátrabb unikornis!”
De Luna csak mosolygott. „Nem csak én voltam bátor, hanem ti is! Együtt sikerült megmentenünk a napot!”
A Napkirálynő megjelent újra, és fénylő koronát adott Lunának. „Luna, mostantól te vagy a nap örök őrzője. De ne feledd, az igazi erő nem a szarvadban, hanem a szívedben van. Sose feledd el, hogy a szeretet és a barátság a legerősebb varázslat!”
Luna boldogan tért vissza a ligetbe, és minden nap örömmel őrizte a napot. Soha többé nem volt sötétség Tündérligeten, mert mindenki tudta, hogy ha összefognak, minden bajon úrrá lehetnek.
Így esett, hogy a kis unikornis, Luna, a barátaival együtt megmentette a napot, és a liget minden lakója boldogan élt még sokáig.
Így volt, igaz is volt, talán nem is volt, de szép mese volt! A szeretet, barátság és bátorság mindannyiunkban ott lakik – csak hinnünk kell magunkban és segítenünk egymásnak!
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
