Egy borongós novemberi reggelen a felhők lassan gyülekeztek az égen. Az utcák vizesek voltak, a fák már csak kevés, elszáradt levelet viseltek. A legmagasabb fa tetején, ahol a legkisebb ág is remegett a szélben, ott úszott egy kis felhő. Nem volt se túl nagy, se túl kicsi, de annál szürkébb és csendesebb. Őt hívták Picur Felhőnek.
Ahogy Picur Felhő sodródott az égen, egyszer csak észrevette, hogy a közelben valami melegen hunyorog. Ott ragyogott a Napocska, aki ilyenkor, novemberben már csak ritkán mutatta meg aranyszínű arcát. Napocska kíváncsian integetett.
– Szia Picur Felhő! – szólt oda vidáman. – Hová tartasz ilyen szomorú arccal?
– Csak sodródok a széllel – válaszolta halkan Picur Felhő. – Ma minden olyan szürke és magányos.
Napocska elgondolkodott. Szeretett volna segíteni Picur Felhőnek, mert ő maga mindig mosolyogni próbált, még akkor is, ha az idő hűvös volt és a nap sugarai gyengék.
– Tudod, lehet, hogy együtt még szebb lehet a reggel – mondta kedvesen Napocska. – Mit szólnál, ha játszanánk egyet itt, az őszi égbolton?
Picur Felhő meglepődve nézett rá. Senki sem hívta még játszani novemberben. De a Napocska mosolya annyira melegséget árasztott, hogy Picur Felhő is elmosolyodott.
– Játszani? De hát én csak esőcseppeket tudok hullatni, az emberek meg nem szeretik a novemberi esőt…
– Az nem baj! – nevetett Napocska. – Én pedig csak napsugarakat tudok küldeni, de néha az emberek azt mondják, a napfény túl erős. Képzeld, ha mi ketten összefogunk, valami különlegeset alkothatunk!
Így hát Picur Felhő és Napocska kitalálták, hogy egyszerre küldik az esőcseppeket és a napsugarakat a földre. Picur Felhő óvatosan engedte le az első esőcseppeket, Napocska pedig egyenesen átvilágított rajtuk.
A földön, a vizes játszótéren, a gyerekek egyszer csak felkiáltottak:
– Nézd, szivárvány!
A felnőttek is felnéztek az égre, és elcsodálkoztak, mert ilyet még nem láttak novemberben. A szivárvány színei olyan élénken ragyogtak, hogy mindenki mosolyogni kezdett, még azok is, akiknek addig rossz volt a kedvük.
Picur Felhő büszkén nézett Napocskára.
– Látod, együtt sokkal többek vagyunk, mint külön-külön! – suttogta boldogan.
Napocska csak bólintott.
– Az igazi barátság ilyen – mondta halkan. – Segítünk egymásnak, és együtt örülünk annak, amit közösen alkotunk.
A nap folyamán Picur Felhő és Napocska sokféle játékot találtak ki. Hol esőcseppeket küldtek a falevelekre, hogy azok fényesen csillogjanak, hol napsugarakat szórtak a tó vizére, hogy a hullámok aranyban ússzanak. Sosem unatkoztak, mert mindig újabb és újabb mókát találtak ki.
Amikor este lett, és a nap lemenőben volt, Picur Felhő egy kicsit szomorú lett.
– Mi lesz most velünk? – kérdezte. – Holnap talán más felhő fog sodródni az égen, vagy a Napocska elbújik a hegyek mögé.
Napocska mosolya azonban most is ott ragyogott.
– A barátság nem múlik el estére sem – mondta. – Akármerre sodródunk, mindig emlékezni fogunk arra, hogy együtt szivárványt varázsoltunk az égre. És ha újra találkozunk, újra játszhatunk.
Ezen az estén Picur Felhő már nem érezte magát magányosnak. Tudta, hogy a barátság ott ragyog benne, mint egy napsugár, amit soha senki nem vehet el tőle.
Így történt, hogy egy novemberi napon egy felhő és egy napocska barátságot kötött, és együtt megtanították a gyerekeket, hogy akár különbözőek is vagyunk, együtt sokkal szebbet, jobbat teremthetünk. A szeretet, a kedvesség és a közös játék mindennél többet ér.
Így volt, igaz volt, tündérmese volt!
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
