Volt egyszer egy kíváncsi kis kukac, aki a Kerekerdő szélén, egy apró, harmatos levél alatt lakott. Kukac Karcsi volt a neve, és mindenki szerette a kedvessége, jó szíve miatt. Karcsi nagyon kíváncsi volt a világra, minden reggel hosszan nézte a fénylő harmatcseppeket, a táncoló szellőt, és arról álmodott, hogy egyszer majd ő is bejárja az egész erdőt, és sok-sok barátot szerez.
– Bárcsak láthatnám, milyen az élet a nagy tölgyfán túl! – sóhajtozott Karcsi egyik reggel.
A testvérei csak nevetgéltek rajta.
– Te aztán mindig kíváncsiskodsz, Karcsi! – mondta Kukac Kata, a nővére. – Nem elég jó itt neked, a levél alatt?
De Karcsi szíve mélyén tudta, hogy többre vágyik. Szerette volna megismerni a világot, új barátokat keresni, és segíteni annak, akinek szüksége van rá.
Egy nap aztán elérkezett az idő, amikor Karcsi bátorságot gyűjtött. Búcsút intett a levelének, és nekivágott a kalandnak. Először reszketett a kis teste, de ahogy a puha földön csúszott, egyre bátrabb lett. Az út elején találkozott egy szorgos hangyával, aki éppen eleséget cipelt.
– Szia, hangya! – köszönt illedelmesen Karcsi. – Segíthetek neked vinni azt a nagy morzsát?
A hangya meglepődött, hogy egy kukac ilyen segítőkész, de örömmel vette a segítséget.
– Köszönöm, Karcsi! Együtt könnyebben megy minden! – nevetett a hangya.
Így hát együtt vitték tovább a morzsát, s közben beszélgettek az erdő életéről. Karcsi megtudta, hogy a hangyák milyen szorgalmasak, és hogy mindenki segít mindenkinek. Ez nagyon tetszett neki.
Továbbhaladva Karcsi egy csillogó bogárral is találkozott, aki éppen a hátán feküdt, és nem tudott visszafordulni.
– Segítség, nem tudok megmozdulni! – kiáltott a bogár.
Karcsi azonnal odasietett, és finoman meglökte a bogarat, aki végül talpra állt.
– Jaj, de jó, hogy erre jártál! Igaz barát vagy! – hálálkodott a bogár.
Karcsi boldogan mosolygott, és újabb barátságot kötött. Ahogy haladt tovább, egy kicsi pocsolyához ért, ahol egy szomorú kis béka üldögélt.
– Miért vagy ilyen bánatos, béka? – kérdezte Karcsi.
– Senki sem akar velem játszani, mert mindig ugrálok – felelte a béka.
Karcsi azonban nem bánta, hogy a béka ugrál, sőt, kérte, hogy tanítsa meg őt is ugrálni. A béka felvidult, és együtt mulattak a pocsolya partján.
Ahogy így telt a nap, Karcsi egyre bátrabb lett, és rájött, hogy minden lénynek szüksége van egy jó barátra. Egyszer csak az útja egy sötét bokorhoz vezetett, ahol különös hangokat hallott. Hirtelen meglátott egy pici, reszkető egérkét.
– Segítenél nekem? – suttogta félénken az egérke. – Elvesztettem az utat hazafelé.
Karcsi nem habozott, felcsúszott egy magas fűszálra, és onnan figyelte meg a környéket. Meglátta az egérlyukat, és odavezette az egérkét.
– Köszönöm, Karcsi! – szólt az egérke boldogan. – Soha nem felejtem el, hogy segítettél.
De egy nagy vihar közeledett. Sötét felhők gyűltek az égen, s a kis kukacnak gyorsan haza kellett indulnia. Az út hazafelé hosszúnak tűnt, de Karcsi már nem félt. Tudta, hogy megtalálja a kis levelét, és izgatottan meséli majd el a testvéreinek az átélt kalandokat.
Mire hazaért, már ott várta a családja. Karcsi boldogan mesélte el, hány barátot szerzett, és mennyi jót tett aznap.
– Látjátok, testvéreim – mondta Karcsi –, mindig érdemes jónak lenni és segíteni másokon. Így lesz a világ szebb hely!
A testvérei csodálattal hallgatták, s ettől kezdve ők sem nevették ki Karcsi kíváncsiságát. Sőt, mindannyian elhatározták, hogy segítenek, ahol csak tudnak.
Így lett Karcsi nemcsak kíváncsi, hanem bátor és jószívű kukac is, akit szerettek az erdő lakói.
Ez bizony így volt, lehet, hogy nem volt, de ilyen szép mese volt!
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
