Egy hideg, csillogó reggelen, amikor a hópelyhek puhán borították be a rétet, három kisgyerek – Lili, Misi és Zsófi – boldogan gázolt ki a fehér takaróval borított mezőre. A levegő ropogós volt, a világ mintha elcsendesedett volna, csak a madarak csiripeltek halkan a közeli fákon. A gyerekek nevetve gurítottak egy nagy hógolyót, aztán egy közepeset, végül egy kisebbet. Ügyesen egymásra pakolták őket, s a legfelsőre fenyőtobozt tettek orrkának, kavicsból raktak szemet és szájat, majd egy piros sálat csavartak a hóember nyakába.
A hóember csendben állt, ahogy elkészült, de a szíve mélyén valami különös érzés mocorgott. Odabenn, ahol a jóság és a kíváncsiság lakik, egy vágy született: „De jó lenne énekelni!” gondolta magában. Sosem hallotta még a saját hangját, de gyakran fülelt, mikor a szél játszott a hókristályokkal, vagy amikor a madarak daloltak. Olyan szerette volna, ha ő is része lehet ezeknek a hangoknak.
Ahogy telt a nap, a hóember figyelte a körülötte játszó gyerekeket, a réten táncoló szélforgókat, a bokrok alatt ugráló mókusokat. Elhatározta, hogy megtanul énekelni. Nem tudta, hogyan kezdje, de biztos volt benne, hogy valahol el kell indulni. A közelben lakott egy öreg veréb, akit mindenki csak Kázmér bácsinak hívott. A hóember meglátta, hogy az öreg veréb egy ágon üldögél, és így szólt hozzá:
– Kázmér bácsi, szeretnék énekelni, de nem tudom, hogyan kell.
– Ó, kedves hóember, mindenki tud énekelni, csak szívből kell akarni – csiripelte a veréb mosolyogva. – Figyelj a természet hangjaira, és próbáld utánozni!
Bátorítva érezte magát, de azért még egy barátot szeretett volna. Egy kicsi, barna nyuszi ugrándozott a bokrok között, ezért a hóember odaszólt neki is:
– Nyuszi, segítenél megtanulni énekelni?
A nyuszi halkan válaszolt:
– Persze, próbáljuk meg együtt! Én is szeretek dúdolni.
A hóember nagy levegőt vett – persze csak képzeletben, hisz orra fenyőtobozból volt –, és próbált hangot adni. Először csak halk roppanás hallatszott, ahogy kicsit megmozdult a hó, aztán egy furcsa, halkan zörgő hang hagyta el a száját. A nyuszi tapsolt örömében:
– Ez már valami! Hallgasd csak, a szél is veled énekel!
Izgatottan próbálkozott tovább, és minden próbálkozásnál vidámabb hangocskák születtek. A hóember dalát lassan meghallotta az egész rét. A madarak csiripelni kezdtek hozzá, a mókusok doboltak a fák kérgén, s a szél különleges dallamot sodort a falu felé.
Egy nap a falu gyerekei arra lettek figyelmesek, hogy a hóember körül mintha különös zene szólna. Lili odaszaladt hozzá, és megkérdezte:
– Hóember, te tudsz énekelni?
A hóember bólintott, majd egy halk, de kedves dallamot dúdolt, ami mindenkinek mosolyt csalt az arcára.
– Ez csodaszép! – kiáltotta Misi, és a falu többi lakója is csodálkozva hallgatta a különleges hóember dalát.
Azóta, ha valaki elhalad a réten, és jól figyel, hallhatja a hóember lágy énekét, ami megtanítja, hogy bárki valóra válthatja az álmait, ha elég jóság és szeretet van a szívében. A barátok, a bátorság és a segítőkészség csodákat teremthet – még akkor is, ha valaki hóemberként álmodik nagyot.
Így volt, úgy volt, igaz volt, talán nem is volt – de ilyen volt ez a mese!
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
