Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis falu a hegyek alatt, ahol télen mindig vastag hótakaró borította a házakat, kerteket, mezőket. Egy hideg decemberi reggelen, amikor a falu népe még csak álmosan nézett ki az ablakon, három gyerek, Marci, Lilla és Panka, már a kertben sürgölődött. Aznap reggel ugyanis valami igazán különlegeset szerettek volna: egy hóembert építeni, aki nemcsak szép, de jó barát is lesz.
Marci halkan megszólalt: – Kezdjük el, amíg puha a hó! – Lilla bólogatott, és máris görgetni kezdte a legnagyobb hógolyót. Panka nevetve segített, így hamarosan három nagy hólabda állt egymáson. Marci fekete kavicsból készített szemet, Lilla sárgarépát hozott orrnak, Panka pedig egy régi, piros sálat kötött a hóember nyakába.
Amikor elkészültek, mindannyian körbeállták a hóembert. Panka megsimogatta a hóember hideg arcát, és halkan azt mondta: – Hóbuci legyen a neved! És mintha varázslat történt volna, a hóember szeme megrebbent, széles mosollyal nézett le a gyerekekre.
– Sziasztok! – szólt barátságosan, a hangja olyan volt, mintha apró csengettyűk csilingelnének. – Hóbuci vagyok, és nagyon örülök, hogy itt lehetek veletek!
A gyerekek szeme elkerekedett, de rögtön nevetni kezdtek. Így kezdődött Hóbuci története a faluban.
Minden nap együtt játszottak a gyerekek Hóbucival. Sáncokat építettek, hógolyóztak, és mindig új kalandokat találtak ki. Hóbuci sosem fáradt el, mindig mosolygott, és soha nem hagyta, hogy valaki kimaradjon a játékból.
Egyik nap, mikor Marci szomorú volt, mert elvesztette a kesztyűjét, Hóbuci óvatosan odahajolt hozzá. – Ne búsulj, Marci! – mondta. – Nézd csak, a hó alatt találtam valamit! – És valóban, a hóember hólábánál ott feküdt a piros kesztyű. Marci arca felderült, és boldogan mondta: – Köszönöm, Hóbuci!
Egy másik délután Lilla megcsúszott a jégen, és majdnem elesett. Hóbuci gyorsan odagurult, és megtámasztotta Lillát. – Óvatosan! – mondta mosolyogva. – Mindig segítünk egymásnak, igaz?
Hóbuci nemcsak a gyerekeknek, hanem a falu többi lakójának is segített. Egy este, amikor a szomszéd néni elesett a kapuban, Hóbuci odagurult, hogy megtámassza, amíg a gyerekek szóltak a felnőtteknek. A néni hálásan simogatta meg Hóbuci hókezét. – Köszönöm, kedves hóember!
De akadtak olyan napok is, amikor a gyerekek nem tudtak kimenni a hideg miatt. Ilyenkor Hóbuci magányosan álldogált a kertben, de sosem volt szomorú. Figyelte a házak ablakából kileső gyerekeket, és mindig mosolygott rájuk, ezzel is jelezve: barátság mindig velük van.
Egy reggelen azonban megenyhült az idő, és a hó olvadni kezdett. A gyerekek aggódva szaladtak ki a kertbe Hóbucihoz.
– Mi lesz most veled? – kérdezte Panka könnyes szemmel.
Hóbuci kedvesen rájuk mosolygott. – Ne féljetek, drága barátaim! Amíg emlékeztek rám, és jók vagytok egymáshoz, addig mindig veletek maradok, akár esik a hó, akár süt a nap.
Aznap délután Hóbuci lassan elolvadt, de a gyerekek szívében örökre ott maradt a mosolya és a barátsága. Ezután, amikor leesett az első hó, mindannyian újra és újra elkészítették Hóbucit, és vele együtt a barátságot, kedvességet, amit tőle tanultak.
Mert Hóbuci nem csak egy hóember volt, hanem a szeretet és a segítség szimbóluma a faluban. És mindenki tudta, hogy aki szívből kedves és segítőkész, az mindig talál barátokat – még akkor is, ha egy hideg, havas napon született.
Így volt, így nem volt, ilyen mese volt! Hóbuci története megtanít minket arra, hogy a szeretet, a kedvesség és a barátság mindig ott van közöttünk, csak észre kell vennünk. És talán egyszer mi is találkozunk egy barátságos hóemberrel egy havas téli napon.
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
