Egy hideg, csillogó téli reggelen a kertben vidám nevetés hangja csendült fel. „Gyorsabban, gyorsabban, hadd legyen nagyobb a hasa!” kiáltotta Panni, miközben öccse, Peti, gurította a hólabdát a hóban. Végül, sok munkával, elkészült a kert legnagyobb hóembere. Sárgarépából orra, faszéndarabokból vidám mosoly, piros vödörből pedig kalap került a fejére. A gyerekek boldogan ugráltak körülötte.
Ahogy elvonultak meleg kakaót inni, a hóember a holdfényben hirtelen mocorogni kezdett. Kicsit fázott, kicsit furcsán érezte magát, és valahogy mérges lett. „Miért csak így állok itt, egyedül, a kert közepén?” mormogta magában. „Miért nem jönnek ide játszani velem a gyerekek?” Kicsit irigy is lett, hiszen látta, mennyire örülnek a meleg házban, miközben őt kint hagyták a hidegben.
Másnap reggel, amikor a gyerekek ismét kimentek, döbbenten látták, hogy a hóember arca morcos lett, sőt, a szénből kirakott mosoly most inkább egy szomorú vonalat formál. „Nézd, Panni, mintha haragudna!” súgta Peti. „Talán túl hideg van?” találgatott Panni. De az igazság az volt, hogy a hóember szíve kicsit megsértődött: hiányzott neki a társaság és a szeretet.
Aznap furcsa dolgok történtek. A hóember oldalába odafagyott egy hócsomó, mintha valaki ráfordította volna, és a kertben mindenhol hóangyalok jelentek meg, de mindegyiknek morcos arca volt. A gyerekek értetlenül nézték. Peti úgy döntött, megszólítja a hóembert. „Hóember bácsi, miért vagy ilyen mérges?” kérdezte félénken.
A hóember mély hangon válaszolt: „Mert egyedül vagyok! Mert elmentetek, és itt hagytatok a sötétben! Nekem is szükségem van barátokra, nevetésre, játékra!” A gyerekek meglepődtek, de megértették, mitől lett haragos a hóember. Panni megsimogatta a hóember kezét. „Sajnáljuk, nem tudtuk, hogy így érzed magad. Mit szólnál hozzá, ha ma egész nap csak veled játszanánk?”
Ettől a hóember arcán halvány mosoly jelent meg. A gyerekek hógolyóztak vele, hócsatát rendeztek, körbetáncolták, sőt, még egy kis sálat is kötöttek a nyakába, hogy ne fázzon annyira. Később hógolyókat gurítottak a hóember köré, mintha hótestvérei lennének.
Este, amikor már lilás színűre festette az ég alját a naplemente, a hóember boldogabb volt, mint valaha. „Köszönöm, hogy velem voltatok!” mondta meghatottan. „Többé már nem leszek haragos, mert tudom, hogy számítok rátok.” Panni és Peti megígérték, hogy minden nap kijönnek hozzá, és sosem hagyják magára.
Ahogy teltek a napok, a hóember arca egyre vidámabb lett. A gyerekek meséket mondtak neki, hóból kisállatokat építettek köré, néha pedig szánkóztak a közelében. A hóember végül megtanulta, hogy nem jó haragudni, mert a szeretet és a barátság minden bánatot elűz.
Így történt, hogy a kertben álló hóember már sosem volt többet haragos, sőt, mindenki csak a vidám hóemberként emlegette. A gyerekek pedig megtanulták, hogy néha elég egy kis odafigyelés, egy ölelés vagy néhány kedves szó, hogy jobb kedvre derítsük azt, aki szomorú vagy mérges.
Hát így volt, igaz is volt, ez volt a mese! Vagy talán nem is így volt, de ilyen szép mese lett belőle! Talán igaz, talán nem, de ez bizony egy igazi téli tündérmese!
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
