Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kicsi, szürke cica, akit Mirkónak hívtak. Mirkó nem volt olyan, mint a többi cica a faluban. Míg testvérei labdáztak a fonalgombolyaggal vagy árnyékok után ugrottak a réten, Mirkó mindig felfelé nézett, a magasba, a kék ég felé. Órákig tudta nézni a madarakat, ahogy könnyedén szállnak a szélben, és sóhajtva mondogatta magában: „Ó, bárcsak én is tudnék repülni!”
A többi cica általában nevetett rajta. „Cicák nem tudnak repülni!” – mondták neki. De Mirkó szíve mélyén hitt benne, hogy talán mégis sikerülhet. Minden nap újra meg újra megpróbálkozott vele: először csak a kerítés tetejéről ugrott le, aztán egyre magasabb helyekről. Néha egy bokorra esett, néha a puha fűbe. Egyszer-egyszer meg is ütötte magát, de sosem adta fel.
Egy nap így szólt Mirkó magában: „Ha a madaraknak van szárnyuk, talán én is csinálhatok magamnak!” Elindult hát a barátaihoz tanácsot kérni. Elsőként Gusztihoz, a bölcs sünhöz fordult. „Szia Guszti! Szerinted hogyan tanulhatnék meg repülni?” – kérdezte.
A sün elgondolkodott, majd így válaszolt: „Sosem próbáltam repülni, Mirkó, de szerintem ha nagyon akarsz valamit, ki kell találnod, hogyan lehet biztonságos. Mit szólnál, ha néhány nagy falevelet kötnél a lábadra? Az talán segíthet!”
Mirkó megköszönte a tanácsot, és nagy faleveleket keresett a kertben. Dróttal a lábára kötözte őket, és újra felmászott a garázs tetejére. „Most sikerülni fog!” – mondta magának, és ugrott egy nagyot. Ezúttal kicsit lassabban esett le, mint máskor, de azért repülésnek még nem nevezhette.
Később találkozott Zsuzsi varanggyal, aki nagyon jókat tudott ugrani. „Figyelj csak, Zsuzsi, te hogy tudsz ilyen magasra ugrani?” – kérdezte tőle.
Zsuzsi nevetett egyet: „Sok gyakorlás kell hozzá, meg erős lábak! Ha akarod, segítek gyakorolni!”
Ettől kezdve minden délután együtt ugráltak a réten. Mirkó napról napra egyre magasabbra ugrott, de még mindig nem szállt, csak ugrott.
Egyik reggel Mirkó a tó partján sétált, és megpillantott egy különös madarat. „Jó reggelt!” – köszöntötte őt. „Szia, cica! Miért vagy ilyen szomorú?” – kérdezte a madár.
Mirkó elmesélte vágyát, a madár pedig így szólt: „Tudod, a repülés nem csak arról szól, hogy szárnyad van. Hanem arról is, hogy hiszel magadban és sosem adod fel. Gyere, próbáljuk meg együtt!”
A madár megtanította Mirkónak, hogyan kell széttárni a karjait és elengedni a félelmeit. Azt mondta: „Hunyd be a szemed, gondolj arra, hogy könnyű vagy, mint a szél, és ugorj!”
Mirkó mély levegőt vett, becsukta a szemét, és ugrott. Abban a pillanatban a madár a háta mögé repült, és a saját szárnyával egy kicsit felemelte Mirkót a levegőbe. Mirkó úgy érezte, mintha tényleg repülne – még ha csak egy pillanatra is.
Leszállva a fűre, Mirkó boldogan nevetett. „Repültem! Tényleg repültem!” – kiáltotta. Barátai mind odasereglettek köré, és együtt örültek a sikerének. Mirkó megértette, hogy a barátok segítségével, kitartással és hittel olyan dolgokra is képes lehet, amiről azt hitte, lehetetlen.
A cica, aki megtanult repülni, híres lett a faluban. Mindenki csodálattal nézett rá, de ő sosem felejtette el, honnan indult, és hogy mennyi szeretetet és segítséget kapott az útján. Mirkó mindig segített másoknak, akiknek különleges álmaik voltak, és bátorította őket: „Soha ne add fel az álmaidat, hiszen a csodák ott kezdődnek, ahol a hit és a szeretet találkoznak!”
Így volt, így nem volt, volt egyszer egy cica, aki megtanult repülni – mert hitt magában, segítő barátokra talált, és sosem adta fel a reményt. És mi is tanulhatunk tőle: szeressük egymást, legyünk kedvesek, és segítsünk a barátainknak, mert együtt csodákra vagyunk képesek. Ez volt a mese, talán igaz is volt, talán nem – de jó volt elhinni, ugye?
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
