Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy különleges kis béka, akit a tó partján mindenki csak Bíborkának hívott. Bíborka nem volt sem nagyobb, sem zöldebb, mint a többi béka, viszont a szíve igazán különleges volt. Mindig kíváncsi szemmel nézte a világot, szeretett játszani az apró vízcseppekkel, és sosem ijedt meg az ismeretlentől.
Egyik este, ahogy a nap lebukott a domb mögé, Bíborka a nádasban üldögélt, és azon tűnődött, vajon milyen lehet a világ, amikor sötét lesz. Kicsit félt a sötétségtől, mert olyankor minden másnak látszott, de valahogy vonzotta is a titokzatossága. Ahogy ott üldögélt, hirtelen halvány fény derengett a közeli házikó ablakából. Egy család vacsorázott bent, és az asztalon égett egy kis gyertya.
Bíborka álmélkodva nézte a meleg sárga fényt: „Micsoda csoda! Vajon mi lehet az, ami ilyenkor világít, amikor már minden sötét?” – gondolta magában. Egyre közelebb merészkedett, és a nádak mögül kukucskált be az ablakon. A gyertya lángja táncolt, árnyékokat festett a falra, és Bíborka szíve megtelt valami különös melegséggel.
Másnap este újra odasettenkedett a házhoz. Ezúttal bátrabb volt, és egészen az ablak alá merészkedett. Ekkor megszólalt egy halk hang: „Te is nézed a fényt, kis béka?” Bíborka megfordult, és egy kisegér állt mögötte. „Igen, még sosem láttam ilyet. Olyan szép, olyan meleg!” – válaszolta Bíborka. A kisegér elmosolyodott: „Ez egy gyertya. Az emberek szoktak ilyet gyújtani esténként. Nekem is nagyon tetszik, de sosem merészkedek közel hozzá, nehogy bajom essen.”
Így aztán Bíborka és a kisegér minden este együtt lesték a gyertyafényt. Jókat nevettek, ahogy az árnyékokat próbálták formázni a falon, és csodálták, ahogyan a láng hol táncol, hol nyúlik, hol elpihen. Egyik este Bíborka megkérdezte: „Szerinted, ha közel mennék hozzá, akkor is ilyen szép lenne?” A kisegér megrázta a fejét: „A fény csodás, de vigyázni kell vele. Inkább nézzük innen együtt, így biztonságos.”
Ahogy múltak az esték, Bíborka egyre jobban megszerette a gyertyafényt. Már nem félt annyira a sötéttől, mert tudta, hogy mindig van valami, ami világít, akár egy aprócska láng, akár egy kedves barát. Egyik este azonban a házban nem gyújtottak gyertyát, és Bíborka szomorúan üldögélt a parton. A kisegér megölelte: „Nem csak a gyertya tud világítani, hanem a szíved is, ha jó vagy másokhoz.”
Ezen az éjszakán Bíborka felfedezte, hogy a hold is tud ragyogni, a csillagok is szikráznak, és a barátság is fényt ad a legsötétebb estén. Összegyűjtötte a többi békát, kis állatkákat, és együtt játszottak a tó partján. Mindenki elmesélte, mi az, ami fényt hoz a szívébe. Az egyik béka azt mondta, neki az anyukája mosolya, a másik szerint a barátok nevetése.
Bíborka rájött, hogy a világ tele van apró fényekkel, amiket akkor veszünk észre, ha figyelünk egymásra. A gyertyafény csak egy volt a sok csoda közül, de a legnagyobb csoda mégis az, amikor jósággal és szeretettel fordulunk egymás felé.
Azóta, ha Bíborka meglátott egy fényt, mindig eszébe jutott, hogy a szeretet az, ami igazán világít. És ezt soha nem felejtette el továbbadni a barátainak is. Már nem félt a sötéttől, mert tudta, hogy akárhol is van, mindig találhat egy apró csillogást, ha nyitott szívvel néz körül.
Így hát, aki ismeri Bíborkát, az tudja, hogy nemcsak a gyertyafényt szerette, hanem minden kis fényt, amit a világban talált. És ez a fény sosem aludt ki, mert a szeretet mindig világít, ha vigyázunk rá.
Így volt, így nem volt, volt egyszer egy béka, aki szerette a gyertyafényt – s talán igaz volt, talán nem, de ez volt a mese!
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
