Béka Bella egy csendes, meleg tavaszi reggelen a tóparton üldögélt, amikor valami különös dolog történt vele. A szél halkan susogott a fák között, a víz simogatta a lábát, amikor egyszer csak egy apró, csillogó tárgyat pillantott meg a nádasban. Kíváncsian közelebb ugrott, és egy réginek tűnő, színes térképet talált. A térképen kacskaringós vonalak vezettek egy nagy X-hez, mellette pedig szép betűkkel ez állt: „A titkos palota csak a jó szívűeknek mutatkozik meg.”
Bella izgatottan ugrándozott. – Vajon létezik ilyen palota? – kérdezte magában. – Csak egy módon tudhatom meg! – kiáltotta, és már útnak is indult az erdőbe, hogy megfejtse a térkép titkát.
Amint az első bokrokat átlépte, megszólította egy kedves sün, akit Sanyika néven ismert. – Hová visz az utad ilyen korán, Bella? – kérdezte csodálkozva a sün.
– Nézd csak, mit találtam! – mutatta a térképet Bella. – Azt hiszem, egy titkos palotához vezet. Eljössz velem?
Sanyika bólintott, és így ketten folytatták az utat. Rövidesen találkoztak egy morgós varanggyal, Vencellel, aki nem örült, hogy ilyen nagy zajt csapnak. – Mit kerestek itt az én erdőmben? – kérdezte szigorúan.
Bella barátságosan válaszolt: – Mi csak egy titkos palotát keresünk. Te nem tartasz velünk?
Vencel először csak morogni tudott, de végül, hosszas húzódozás után, mégiscsak hozzájuk csatlakozott, kíváncsi volt ő is.
A térkép egyre sűrűbb erdőbe vezette őket. Közben egy kis egér, Emília is csatlakozott hozzájuk, aki segített megfejteni a térkép egyik furfangos rejtvényét. – Csak az juthat tovább, aki segít a barátainak – olvasták a következő kanyarnál.
Hirtelen egy mély pocsolyához értek, amin csak egy kidőlt fa vezetett át. Vencel félt, hogy belezuhan, de Bella visszament érte, és bátorítóan szólt hozzá: – Gyere, fogd meg a kezem! Együtt átérünk!
Vencel reszkető lábbal ráállt a fára, Bella pedig erősen tartotta. Szerencsésen átjutottak a pocsolyán, és Vencel így szólt: – Köszönöm, Bella, nélküled nem sikerült volna.
Ahogy továbbhaladtak, a térkép egy tisztásra vezette őket, ahol egy nagy, mohos szikla állt. A szikla repedéseiben apró virágok nőttek, és a virágok között egy aranykulcs csillogott. Emília ügyes mancsával kihalászta a kulcsot, s a térkép utolsó jelzésénél egy kicsi, rejtett kaput találtak a szikla tövében.
– Ez lesz az! – kiáltotta Bella. – Itt a kulcs, próbáljuk ki!
Az ajtó lassan nyikordult, és a társaság egy fényes udvarba lépett, ahol pillangók röpködtek, madarak énekeltek és mindenhol béke honolt. A palota nem volt hatalmas, de annál szebb és színesebb. Kőből faragott békák és sünik díszítették, mindenhol mosolyogtak a virágok.
Ekkor egy bölcs, öreg béka lépett eléjük. – Üdvözöllek benneteket, bátor barátaim! – mondta. – A titkos palota azok előtt nyílik meg, akik segítenek egymásnak, bátrak, és nem felejtik el, hogy a szeretet és a barátság minden akadálynál erősebb.
Bella elmosolyodott. – Azt hiszem, ez a legnagyobb kincse ennek a helynek. Nem az arany, nem az ékszerek, hanem a barátok és a jó szív.
A palotában ünnepséget tartottak, és mindenki táncolt, nevetett, evett-ivott. Sanyika, Emília és még Vencel is boldog volt, hogy együtt sikerült megtalálniuk a titkos palotát.
Mikor hazaindultak, Bella megfordult, és a kapu felé intett. – Most már tudom, hogy a legnagyobb varázslat a szeretetben és a jóságban rejlik.
Így hát véget ért Béka Bella nagy kalandja, de a szívében örökre ott maradt a titkos palota emléke, és az, hogy a barátság mindig segít legyőzni a nehézségeket.
Így volt, igaz volt, mese volt!
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
