Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy pici kis madár az erdő szélén, akit mindenki úgy hívott: a legkisebb cinke. Nem volt nagyobb egy dióhéjnál, szárnyai szelíden verdesve lépkedtek a fák között, és vidám csicsergése messze hallatszott. Nem csoda, hogy mindenki szerette őt az erdőben, hiszen a legkisebb cinke különleges volt a madarak között.
Egy napon, amikor a téli nap már gyengécskén melegítette a levegőt, a legkisebb cinke elhatározta, hogy útnak indul barátokat keresni. „Jaj, de jó lesz ma is repülni!” gondolta, és már szökkent is egy ágról a másikra.
Ahogy repült, találkozott a bölcs bagollyal. „Bagoly bácsi, mondd csak, miért vagyok én más, mint a többi madár?” kérdezte félénken.
A bagoly nagy szemeit kimeresztette. „Te vagy a legkisebb, de a legbátrabb is. Sose félj attól, hogy kicsi vagy, mert a szíved nagyobb mindenkinél!” válaszolta mosolyogva.
A legkisebb cinke boldogan csirippelt, s tovább repült. Amerre járt, mindenki csodálta ügyességét és bátorságát. Átsuhant az erdőn, be-bekukkantott a bokrok alá, és a mező szélén ismerős hangokat keresett.
Sok helyen található meg a legkisebb cinke, de igazán az erdők szélén, parkokban és néha a kertekben is szereti tölteni az idejét. Elbújik a bokrok között, vagy egy-egy faágon piheni ki a hosszú napot. A legkisebb cinke nem szereti a nagy nyüzsgést, inkább a csendes helyeket keresi, ahol jó barátokra találhat.
Aznap délután, amikor az erdő csendes volt, egy kismadár sírására lett figyelmes. „Mi a baj?” kérdezte a legkisebb cinke, és odarepült a síró fiókához.
„Eltévedtem, és nem találom a családomat!” zokogta a fióka.
A legkisebb cinke megsimogatta apró fejével. „Ne félj, segítek neked!” mondta kedvesen. Együtt keresték az erdőben a fióka családját, minden bokor alá benéztek, minden ágra felmásztak. Végül a cinke meghallotta a fióka anyukájának hívó hangját.
„Hallod?” kérdezte izgatottan.
„Igen!” rikkantotta a fióka, és már repült is a hang irányába. A család boldogan ölelte át elveszett kicsinyét.
„Milyen jó, hogy segítettél nekem!” hálálkodott a fióka.
„Ezért vagyok itt,” csiripelte a legkisebb cinke. „A jó mindig visszatalál hozzánk!”
A legkisebb cinke kíváncsi szemekkel figyelte a természetet. Apró sárga-zöld tollai csillogtak a napfényben, és a fején egy kis fekete sapka díszelgett. Ha figyelmesen nézed, könnyen felismerheted őt más madarak között, mert ő tényleg a legapróbb és legfürgébb cinke az egész erdőben.
A napja úgy telt, hogy reggelente felkelt a madárdallal, aztán magokat, apró rovarokat és bogyókat keresett. Néha felcsippentett egy-egy morzsát, amit a gyerekek szórtak ki a kertbe. Mindig segített másoknak: volt, hogy a rigónak vitt egy szem magot, vagy a mókuska fészkét igazította meg.
A tél közeledtével azonban a legkisebb cinke aggódni kezdett. „Mi lesz velünk, ha elfogy az ennivaló?” kérdezte barátaitól.
Ekkor egy kedves kislány, Emma jelent meg a kertben. „Ne aggódjatok, én gondoskodom rólatok!” mondta, és madáretetőt készített, tele finom magvakkal.
A cinke odarepült hozzá, és hálásan csiripelte: „Köszönjük, Emma! Most már biztonságban vagyunk!”
Így a legkisebb cinke nap mint nap megtanulta, milyen fontos segíteni egymásnak, és mennyire jó, ha barátok vesznek körül minket. A gyerekek és szüleik is sokat tanulhattak tőle: ha odafigyelünk a természetre, sok apró életet megmenthetünk, és minden nap örömmel köszönthetjük a kis cinkét az ablakunkban.
Így volt, igaz is volt, ez volt a mese! Talán igaz, talán nem, de egy biztos: a szeretet, a segítőkészség és a jóság mindig visszatér hozzánk, mint a legkisebb cinke csicsergése tavasszal.
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
