Léna egy kicsi, barátságos faluban élt, ahol minden nap izgalmas kalandokat hozott. Egy reggel, mikor a nap sugarai épp csak megsimogatták a rét szélét, Léna elhatározta, hogy elindul az erdő mélyébe. Szeretett sétálni, figyelni a madarakat, és beszélgetni a bokrok alatt bújkáló nyuszikákkal. Aznap azonban valami különös vonzotta egy sűrű, zöld mohával borított ösvény felé.
Ahogy egyre beljebb ment, hirtelen egy hatalmas, aranyló lombú fa tűnt fel előtte. A fa mintha élt volna: levelei halkan suttogtak, és törzséből apró fények szálltak ki, mintha csillagok táncoltak volna körülötte. Léna ámulva állt meg, s egy halk, meleg hang szólalt meg a fejében.
— Ó, üdvözöllek, Léna! Régóta vártalak — mondta a fa, s a levelei szélesen mosolyogtak.
Léna kicsit megijedt, de aztán bátorságot gyűjtött és közelebb lépett.
— Ki vagy te? — kérdezte kíváncsian.
— Én vagyok a varázsfa, az erdő őrzője. Aki szeretettel lép hozzám, annak megmutatom a világ csodáit — felelte a fa.
Léna szíve megtelt örömmel. Ott, a fa alatt, megérezte, hogy valami egészen különleges történik vele.
— Megtaníthatnál a varázsodra? — kérdezte.
A fa gyengéden susogott.
— A varázsom egyszerű: mindenki szívében ott lakik. Ha jószívű vagy, segítesz másokon, és szereted a természetet, akkor máris birtoklod a csodát.
Léna boldogan üldögélt a fa tövében, és hosszasan beszélgettek. Elmesélte a fának a faluban élő barátait, a játszótéren töltött vidám délutánokat, és azt is, hogy mennyire szereti segíteni a nagymamáját.
Azonban az erdőben nem volt minden békés. Egy sötét árny húzódott meg a fák között: a morgós Borz, aki sosem mosolygott, mert mindig haragudott a többi állatra. Egyik este, amikor vihar közeledett, Borz elhatározta, hogy elrejti a fa gyökerei közül a varázslevelet, ami védte a fát a rossz időtől.
Másnap reggel Léna hallotta, hogy a fa szomorúan sóhajt.
— Léna, valaki elvette a levelemet! Ha nem találjuk meg, az erdő elveszti a varázsát, és minden elszürkül.
Léna tudta, hogy segítenie kell. Elindult, hogy megkeresse Borzot. Az erdő sötét volt és félelmetes, de Léna nem adta fel. Útközben találkozott a kíváncsi mókussal, aki látta, merre ment Borz, és egy kedves madárkával, aki énekkel bátorította.
Végül megtalálta Borzot, aki egy bokor alatt kuporgott. Léna megszólította:
— Borz, kérlek, add vissza a levelet! A fa nagyon szomorú nélküle, és az erdő is elveszítheti a színeit.
Borz először csak morcosan nézett, de Léna szeméből a kedvesség és törődés sugárzott.
— Sosem akartam bántani a fát — mondta Borz halkan. — Csak egyedül éreztem magam, és azt hittem, így lesz valamim, amit másnak nincs.
Léna leült Borz mellé és megsimogatta a fejét.
— Mindannyiunknak lehet valami különlegesünk: a barátság, a törődés, a szeretet. Ha visszaadod a levelet, mind együtt örülhetünk.
Borz elgondolkodott, majd előhúzta a csillogó varázslevelet és Léna kezébe adta.
— Köszönöm, hogy kedves voltál hozzám — mondta Borz, és először életében halványan mosolygott.
Léna visszasietett a fához, visszahelyezte a levelet, s a fa lombjai újra aranyló fényben ragyogtak. Az erdő megtelt madárcsicsergéssel, és minden állat örült. Léna és Borz barátok lettek, és azóta együtt vigyáztak a varázserdő békéjére.
Így volt, igaz volt, mese volt! S akármilyen furcsa, lehet, hogy nem is volt igaz, de biztosan mesés volt. A történet megtanít arra, hogy a szeretet és a jóság mindig segít, és hogy mindenki megérdemel egy második esélyt. Ha kedves vagy másokkal, a világ is színesebb lesz!
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
