A sűrű, illatos erdő szélén állt egy régi, nagy fa, melynek odvában lakott egy szorgalmas méhcsalád. A méhek között volt egy különleges kis méhecske, akit mindenki csak úgy hívott: Zümi. Zümi apró volt, de annál vidámabb. Amíg a többi méhecske reggeltől estig csak a munkájára figyelt, Zümi mindig nevetett. A reggeli napsütésben, amikor a harmatos virágokhoz repült, már akkor is kuncogott, és egész nap jókedvűen zümmögött.
Zümi otthona, a kaptár, tele volt mézzel, illatokkal, zajjal és sok-sok méhhel. A többiek néha értetlenül néztek rá, amikor Zümi csak nevetgélt, még akkor is, ha a szél elfújta a virágport, vagy véletlenül egy hangya az útjába sodródott. „Miért nevetsz mindig, Zümi?” – kérdezte egyszer Kökörcsin, az egyik idősebb méhecske. „Mert a világ tele van mókás dolgokkal,” felelte Zümi, és a szeme játékosan csillogott. „Minden nap találok valamit, ami mosolyt csal az arcomra!”
Egy reggel, amikor a nap sugarai éppen csak áttörtek a lombok között, Zümi és barátai korán keltek, hogy virágport gyűjtsenek. Útközben találkoztak egy nagy, lusta dongóval, aki éppen a hátán fekve pihent egy pitypangon. „Hahó, dongó! Miért hasalsz így?” nevetett Zümi, mire a dongó is elnevette magát, és így szólt: „Azért, mert álmodtam, hogy repülök, aztán felébredtem a fűben!” A többiek először elcsodálkoztak, de hamarosan együtt kacagtak, mert Zümi nevetése mindig ragadós volt.
Zümi nem csak a vidámságával volt különleges. Szeretett segíteni is. Ha valaki elvesztette a hazavezető utat, Zümi mindig ott termett, hogy kísérője legyen. Egyszer például Tüske, a fiatal méh eltévedt a réten. „Ne félj, Tüske! Csak kapaszkodj belém, és repüljünk együtt haza!” mondta Zümi derűsen. Útközben pedig egy viccet is mondott, amitől Tüske az ijedtséget is elfelejtette. Így szálltak együtt vissza a kaptárba, nevetve és boldogan.
A méhcsapat mindennapjai egyszer csak megváltoztak, amikor egy viharos délelőtt a kaptár bejáratát egy vastag ág zárta el. A méhek rémültek lették, és senki sem tudta, mitévő legyen. „Most mit csináljunk?” suttogta Kökörcsin aggódva. „Talán sosem jutunk ki!” De Zümi most is csak mosolygott. „Ne búsuljatok! Együtt biztosan sikerül! Ha mind összefogunk, elmozdítjuk azt az ágat!”
A méhek Zümi jókedvétől bátorítva munkához láttak. Néhányan elkezdték rágni az ágat, mások tolták, és közben Zümi vicceket mesélt, amitől mindenki nevetett, még a legijedtebb méh is. A sok nevetéstől és összefogástól egyszer csak mozdult az ág, és végül sikerült eltolniuk! Kint ragyogott a nap, és a méhek boldogan repültek a virágokhoz. A kaptárban mindenki Zümit éltette: „Ha nem lettél volna ilyen vidám, talán sosem sikerül!”
A kaptár lakói azóta is emlegetik Zümit, a méhecskét, aki mindig nevetett. Tőle tanulták meg, hogy a szeretet, a jókedv és az egymás felé fordulás csodákra képes. Ha valaki szomorú vagy fél, elég csak Zümire gondolni, és máris könnyebb a nehéz nap. Nevetni, segíteni, szeretni – ezt hagyta örökül a kis méhecske a barátainak.
Így történt, hogy az erdő szélén, a nagy fa odvában lakott egyszer egy méhecske, aki mindig nevetett, és vele együtt boldogabb lett az egész kaptár. Mert ahol szeretet, jókedv és összefogás van, ott nincs semmi, ami ne oldódna meg.
Hát így volt, így mesélték, ez volt a mese!
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
