Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy tündér, akit mindenki csak Szivárványkának hívott. Nem mindig hívták így, mert amikor megszületett, még nem volt neve, csak egy aprócska, csillogó porfelhő volt a tavaszi rét szélén. A többi tündér összegyűlt, hogy nevet találjon neki, de akárhányszor csak ránéztek, a kis tündér szárnyai szebb színekben ragyogtak, mint bármelyik virág a mezőn.
— Nézzétek csak! — suttogta az egyik öreg tündér. — Mikor a nap rásüt, a szárnyai olyanok, mint egy szivárvány!
A kicsi tündér boldogan pördült egyet, és kacagása vidám csengettyűként szállt a levegőben. Így hát mindenki egyetértett: a neve Szivárványka legyen, mert ő maga is a színek táncát hordozza magában.
Szivárványka kíváncsi volt a világra, s mindennap újabb és újabb csodákat akart felfedezni. Egyik reggel, mikor a harmatcseppek még csillogtak a fűszálakon, Szivárványka különös dolgot vett észre: a völgy fölött egy hatalmas, ragyogó szivárvány ívelt át, olyan közel, mintha csak megérinthetné. Hallotta már, hogy a szivárvány tetején laknak a színek titkos őrzői, akik minden évben új színekkel festik meg a világot.
— Vajon mi lehet odafent? — suttogta maga elé.
Elhatározta, hogy megkeresi a szivárvány titkait. Gyorsan a legfinomabb harmatcseppet tette az erszényébe, és a leggyorsabb szitakötő hátára pattant. A szivárvány egyre közelebb került, míg végül Szivárványka apró szárnyai megérintették a színpompás fényeket.
A szivárványban minden színnek külön kis házikója volt: a pirosban nyíló pipacsok aludtak, a sárgában vidám méhecskék táncoltak, a zöldben harangvirágok csilingeltek, s a kékben csendben ringatózott a tó tükre. Szivárványka ámulva nézett körül, s úgy érezte, itt minden békés, mindenki barátságos. Ám ahogy körbesétált, hirtelen nagy fellegek gyűltek a szivárvány köré, s a tündér egy kicsit megijedt.
— Mit keresel itt, kis tündér? — kérdezte egy mély, de barátságos hang. Egy nagy, öreg felhő volt az, aki a szivárvány szélén ült.
— Csak kíváncsi voltam a ti világotokra — felelte Szivárványka bátortalanul.
A felhő elmosolyodott, és széles karjával puha vánkost formált a tündérnek.
— Pihenj meg, ha elfáradtál, és álmodj itt egy kicsit! Itt biztonságban vagy.
Szivárványka kicsit félt, de a felhő puhasága elringatta. A szivárványban olyan mély álomba merült, amilyenben még soha. Álmodott arról, hogy minden kisgyermeknek színes álmokat adhat, s hogy a barátság színei összekötik az embereket, akkor is, ha néha esik az eső, vagy ha épp nem látszik a szivárvány.
Álmában meglátogatott egy kislányt, aki szomorúan ült az ablaknál, mert elvesztette a kedvenc játékmackóját. Szivárványka gyengéden megsimogatta a kislány haját, s halkan suttogta: — Ne szomorkodj, holnap minden újra színes lesz! A kislány elmosolyodott álmában, s reggel újra derűs lett.
Amikor Szivárványka felébredt, látta, hogy a szivárvány minden színe még ragyogóbb, mint eddig volt. Körülötte apró szivárvány-tündérek lebegtek, s mindegyikük szeretettel nézett rá.
— Látod, Szivárványka — szólt a legidősebb tündér —, aki jót álmodik és szeretettel él, az a világot is szebbé teszi!
Szivárványka szíve megtelt boldogsággal. Visszaindult a völgybe, és útközben sok új barátot szerzett: egy kis mókust, aki eltévedt a fák között, meg egy réten szomorkodó katicabogarat, akit Szivárványka vigasztalt meg.
Mindenkinek elmesélte, hogy a színek világa csak akkor lesz igazán szép, ha szívünkben is ott lakik a szeretet és a jóság. Segíteni, vigasztalni, együtt álmodni – ezek a legfontosabb színek minden világban.
Így hát, ha legközelebb szivárványt látsz az égen, gondolj arra, hogy talán Szivárványka is ott pihen, és szép álmokat hoz mindenkinek.
Így igaz, így volt, vagy talán nem is volt… De ilyen szép mese volt a tündérről, aki a szivárványban aludt!
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
