Luna egy csillogó szemű, kíváncsi kislány volt, aki nagyon szeretett az erdő szélén játszani. Egyik nap, amikor a napocska már melegen sütött, elhatározta, hogy mélyebbre merészkedik az erdőbe, mint valaha. Ahogy beljebb lépett, hirtelen furcsa, csilingelő nevetést hallott a bokrok mögül. Luna megijedt, de a kíváncsisága erősebb volt a félelemnél. Óvatosan félrehajtotta az ágakat.
A bokrok mögött egy aprócska manó ült, piros sapkával, zöld mellénnyel. Fülei hegyesek voltak, szemei pedig csillogtak a vidámságtól. Amint Luna meglátta, a manó hangosan felnevetett.
– Szia! – köszönt barátságosan Luna. – Ki vagy te?
– Én vagyok a nevetős manó! – felelte a kis manó, miközben ugrándozni kezdett. – Azért vagyok itt, hogy mindenkit megnevettessek, aki csak erre jár!
Luna csodálkozva nézte, ahogy a manó kacagása szinte betöltötte az egész erdőt. A madarak is csiripelni kezdtek, a virágok pedig mintha még vidámabban bólogattak volna.
– Hogy lehet, hogy mindig ilyen jókedvű vagy? – kérdezte Luna.
A manó elmosolyodott, majd közelebb lépett Lunához.
– Van egy titkom – súgta halkan. – Az én nevetésem abból ered, hogy mindig a jó dolgokra gondolok, még akkor is, ha valami nem sikerül. Mindig találok valami apróságot, amin örülni lehet.
Luna elgondolkodott. – És sosem vagy szomorú?
A nevetős manó megrázta a fejét. – Néha én is szomorkodom, de ilyenkor mindig keresek valakit, akit megnevettethettek. Olyankor együtt nevetünk, és máris jobban érzem magam.
Luna nagyon megszerette a kis manót, és úgy döntöttek, együtt töltik a napot. Szaladtak, bújócskáztak az erdőben, csigákat és színes kavicsokat gyűjtöttek a patak partján. A manó nevetése mindenhova elkísérte őket, és Luna is egyre többet mosolygott.
Délután, amikor már elfáradtak, leültek egy mohos fatönkre pihenni. Egyszer csak halk nyöszörgést hallottak a bokrok mögül. Luna óvatosan odament, és egy kismadarat talált, aki kiesett a fészkéből.
– Segítsünk rajta! – mondta Luna aggódva.
A nevetős manó bólintott. – Jó ötlet, hiszen a barátság arról is szól, hogy segítünk egymásnak, ha baj van!
Együtt óvatosan megkeresték a madárka fészkét, és visszasegítették oda. A kismadár anyukája boldogan csiripelt, Luna és a nevetős manó pedig megsimogatták egymás kezét örömükben.
Késő délután lett, Luna tudta, lassan haza kell indulnia. Szomorúan nézett a manóra.
– Ugye, holnap is találkozunk? – kérdezte halkan.
A manó vidáman bólintott, de egy picit komolyabb hangon válaszolt.
– Mindig itt leszek, Luna, amikor jókedvre vágysz, vagy ha segíteni akarsz valakinek. Csak gondolj rám, és máris melletted vagyok!
Luna megölelte a kis manót, aztán hazaszaladt. Aznap este, amikor lefeküdt, eszébe jutott a nevetős manó titka: mindig a jó dolgokra kell gondolni, és segíteni kell másokon, mert a nevetés és a szeretet sokszor csodákat tesz.
Így volt, igaz volt, mese volt! A történet megtanít minket arra, hogy a jókedv, a barátság és a segítőkészség nagyon fontos. Ha jót teszünk másokkal, észrevesszük a szép dolgokat, a mosoly ránk is visszatalál. Így volt, úgy volt, lehet, hogy igaz volt, lehet, hogy mese volt – de jó, hogy elmeséltük!
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
