Csibész kutyus egy apró, barna, fürge kis eb volt, aki a Tölgyfa utca legszebb kertjében lakott gazdájával, Marikával. Csibész mindig vidáman szaladt a virágok között, szeretett a napfényben hemperegni és hosszasan szaglászni minden bokrot. Barátai voltak a szomszéd gyerekek, de leginkább Marikát szerette, aki esténként puha meleg takaróval betakarta, és finom falatokkal kényeztette.
Egy nap, amikor a kertben kergette a pillangókat, valami különöset vett észre a mogyoróbokor alatt. Csillogó, kerek valami volt, ami egyáltalán nem hasonlított semmihez, amit eddig látott. A kutyus közelebb merészkedett, és óvatosan megszaglászta az ismeretlen tárgyat.
– Mi lehet ez? – csodálkozott hangosan Csibész. – Nem labda, nem is kő, és még csak nem is sajtgolyó!
Ahogy megbökdöste orrával, a kerek csoda halkan megmozdult és egy vékonyka hang szólalt meg belőle:
– Szervusz, Csibész! Én vagyok a Varázsgombóc! Csak annak mutatkozom meg, aki igazán kedves szívű.
Csibész nagyon elámult, hiszen még soha sem beszélgetett gombóccal.
– Hogyhogy tudsz beszélni? – kérdezte kíváncsian a kutyus.
– Minden varázsgombóc tud beszélni, de csak akkor, ha valaki jó és segítőkész megtalálja őket! – felelte vidáman a gombóc, és közben apró szikrákat szórt maga körül.
Aznap egész délután együtt játszottak. A gombóc mindenféle trükköket tudott: néha úgy gurult, mint egy labda, aztán hirtelen felrepült a levegőbe, majd visszapotyogott Csibész mancsai közé. Egyszer csak eltűnt, majd egy málnabokor mögül bukkant elő nevetve. Csibész sosem unatkozott mellette.
– Ha valakinek jó szíve van, bármit kívánhat tőlem – mondta egyszer csak a varázsgombóc. – Mit szeretnél, Csibész?
Csibész sokat gondolkodott. Szerette volna, ha mindenki boldog lenne a környéken, ezért ezt kérte:
– Azt kívánom, hogy Marika mindig mosolyogjon, a kertben mindig legyen szivárvány, és a barátaim sose szomorkodjanak!
A varázsgombóc egyet pördült, s hirtelen a kertben ezer színű virágok nyíltak, Marika nevetve nézett ki az ablakon, és a sarkon játszó gyerekek is mind kacagni kezdtek. Csibész szíve megtelt boldogsággal.
Ahogy telt-múlt az idő, Csibész és a varázsgombóc elválaszthatatlan barátok lettek. Rengeteg titkos helyet fedeztek fel a kertben, színes pillangókat kergettek, s néha együtt lesték a csillagokat. A gombóc minden este elmesélt egy-egy különös történetet a tündérekről és manókról, akik messzi erdőkben élnek.
Egy reggel azonban, amikor felébredt, Csibész nem találta sehol a varázsgombócot. Átkutatta az egész kertet, belenézett minden bokor alá, felkapaszkodott a kerti padra is, de a gombóc eltűnt.
– Hol lehetsz, barátom? – kiáltotta szomorúan Csibész.
Elhatározta, hogy nyomozni kezd. Szimatolt, keresett, néha még a pocsolyába is belelépett, annyira akarta megtalálni a kedves gombócot. Egyszer csak egy cinke csiripelésére lett figyelmes.
– A varázsgombóc elment, mert segíteni akar másokon is – csipogta a cinke.
Csibész szíve összeszorult, de megértette: a varázsgombóc azért született, hogy mindenkinek örömet hozzon.
Pár nappal később, mikor a kertben üldögélt, halkan megszólalt a szél:
– Csibész, a szeretet mindig itt marad veled, amíg másokon segítesz. Ez az igazi varázslat!
Csibész boldogan mosolygott. Tudta már, hogy nem csak a varázsgombóc képes csodákat tenni, hanem mindenki, aki szeretettel fordul a másikhoz. Ezután is segített mindenkin: ő vigasztalta a szomorú gyerekeket, ő kergette el a kertből a rosszkedvet, és Marika is mindig vidáman simogatta meg.
Így tanulta meg Csibész, hogy a legnagyobb varázslat a szeretetben és a jóságban rejlik. Sosem felejtette el a gombóc tanítását, és minden nap ügyelt rá, hogy a kertben csak boldogság és nevetés teremjen.
Így volt, igaz volt, mese volt! Talán igaz sem volt, de ilyen szép mese volt!
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
