Bundás, a hűséges kutya mindig is a királyi udvar egyik legkedveltebb lakója volt. Bundás közepes termetű, göndör bundájú, barna szemű kutyus, aki mindenkit szeretett, de leginkább a kis királyfit, Ábelt. Bundás ott aludt Ábel ágya mellett, együtt játszottak a kertben, sőt, gyakran együtt is reggeliztek. A palota népe gyakran mondogatta, hogy Bundás a legokosabb kutya a világon.
Egy reggel azonban furcsa dolog történt. Ábel herceg eltűnt a palotából. Amikor az udvari nevelő betoppant a szobába, csak a szépen bevetett ágyat találta üresen. „Ejnye, hol lehet a királyfi?” – morfondírozott magában, majd azonnal riadót fújtak a palotában. Bundás is ott ugrált, vakkantott, mintha érezné, hogy valami nincs rendben.
A király és a királyné kétségbeesve keresték a fiukat, de hiába kutatták át a parkot, a kertet és a közeli mezőt, sehol sem találták. Bundás egész nap szomorúan járkált a palota folyosóin, és minden sarkot megszimatolt. Este, amikor már mindenki elcsendesedett, Bundás egyszer csak felemelte a fejét és szimatolni kezdett. Egy apró, alig észrevehető illatot érzett meg az ablaknál.
„Talán erre ment a királyfi…” – gondolta Bundás, és óvatosan elindult a kertbe. Ahogy a bokrok között bújkált, érdekes nyomokat vett észre a földön: kis cipőnyomokat, amik a sűrű erdő felé vezettek. Bundás szaporán csóválta a farkát. Tudta, hogy jó úton jár.
Az erdő sötét és titokzatos volt, de Bundást nem riasztotta el semmi. Néha valami neszre lett figyelmes, máskor egy mókus szaladt el előtte. Egyszer csak egy régi, mohos kőhídhoz ért, ahol egy bagoly ült a faágon. „Hová sietsz, Bundás kutya?” – kérdezte a bagoly.
„A királyfit keresem, eltűnt a palotából. Láttad?” – kérdezte Bundás reménykedve.
A bagoly elgondolkodott. „Láttam egy kisfiút, aki az erdő mélye felé ment. Nem volt egyedül. Egy sötét köpenyes alak vezette. Vigyázz, Bundás, ez az út veszélyes!” Bundás bólintott, megköszönte a segítséget, és folytatta útját.
A fák egyre sűrűbbek lettek, az ösvény egy barlanghoz vezetett. Bundás habozott, hiszen a barlang sötét és ijesztő volt, de a királyfiért mindenre kész volt. Bátorságot gyűjtött, és belépett. A barlangban különös fény derengett, és halk sírás hallatszott a mélyből.
„Ki van itt?” – kérdezte Bundás.
Egy rejtélyes idegen lépett elő, fekete köpenyben, hosszú szakállal. „Mit keresel itt, eb?” – kérdezte mogorván.
„A barátomat, Ábelt keresem. Kérlek, engedd szabadon!” – mondta Bundás bátran.
Az idegen elmosolyodott. „Ha kiállod a próbáimat, elviheted. Három feladatot kell teljesítened!” Bundás nem hátrált meg.
Az első próbán át kellett haladnia egy keskeny pallón, ami alatt mély szakadék tátongott. Bundás remegett, de gondolt Ábelre, és óvatosan átsétált. A második próbán egy labirintusban kellett megtalálnia a helyes utat, de Bundás orra mindig megérezte Ábel illatát, így sikerült kijutnia. A harmadik próbán egy nagy, vad farkassal kellett szembenéznie, de Bundás nem támadott, hanem kedvesen szólt hozzá: „Én nem bántani jöttem, csak a barátomat keresem.” A farkas meglepődött a kedvességen, és elengedte Bundást.
A próbák után az idegen szomorúan bólintott. „Ritka a hűség és a szeretet, amit te mutattál, Bundás. Vidd haza a királyfit!” Ekkor Ábel szaladt elő a sötétből, és átölelte Bundást.
„Tudtam, hogy eljössz értem!” – mondta boldogan.
Bundás és Ábel együtt indultak hazafelé. Az erdőből kiérve már várták őket a palota népe. A király és királyné örömkönnyekkel köszöntötték fiukat, és Bundást hősként ünnepelték.
Attól a naptól fogva Bundás volt a palota leghíresebb kutyája, és mindenki tudta, hogy a szeretet és a hűség mindig győzedelmeskedik.
Így volt, igaz volt, mese volt, talán nem is volt. De aki szeretettel van mások iránt, mindig megtalálja a helyes utat!
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
