Egyszer volt, hol nem volt, a sűrű erdő alatt, puha földbe vájt járatok mélyén, élt egy kis vakond, akit Misinek hívtak. Misi egészen kicsi volt, fekete bundája puha, szemei csillogtak, de mégis félénken bújt meg a föld alatt. Napjai többnyire azzal teltek, hogy lyukakat ásott, gyökereket kerülgetett, és hallgatta a föld felett harsogó madarakat. Misi szeretett álmodozni, hallgatni, ahogy a gyökerek között suttognak a szellők, ám ha valami zajt hallott, rögtön összerezzent, és mélyebbre húzódott.
A többi vakond gyakran mesélt neki a felszínről, a napsütésről, a virágokról, és a színes pillangókról. Misi mindig kíváncsi volt, de soha nem merészkedett fel. Egy nap, amikor a járatában szedegetett, hirtelen furcsa hangokat hallott. Valami motoszkált a közelben. Misi megállt, és figyelt. Egy rémült cincér szaladt felé, szinte összeütköztek.
„Segíts, kérlek!” kiáltotta a cincér. „Egy nagy madár üldöz engem, nem tudom, hova bújjak!”
Misi megrémült. Habozott, nem tudta, mit tegyen. Félénk volt, mégis valami különös érzés kezdett növekedni benne. Nem akarta magára hagyni a cincért. „Gyere utánam, gyorsan!” mondta végül, és a járata felé vezette a kis vendéget. Mikor a madár hangja elhalt a távolban, a cincér hálásan nézett rá.
„Köszönöm, Misi! Bátran viselkedtél, pedig biztos féltél” – mondta.
Misi elpirult, de valahol a szíve mélyén büszkeséget érzett. Aznap este sokat gondolkodott. Vajon tényleg bátor volt, vagy csak jót akart tenni? Ekkor kezdődött el a változás. Misi megérezte, hogy segíteni jó dolog, és ha valakit megvéd, attól ő is erősebb lesz.
Másnap Misi találkozott régi barátjával, Bence vakonddal. Bence mindig derűs kedvű volt, és sosem félt semmitől. „Misi, te vagy a legjobb barátom. Gyere, menjünk együtt a rétre! Ott most sok finom földigiliszta van!” – csalogatta. Misi először nemet akart mondani, de aztán eszébe jutott a tegnapi bátorsága. „Rendben, veled megyek!” – felelte óvatos mosollyal.
Ahogy elindultak, Misi szíve hevesebben vert. Útközben találkoztak Katica nénivel, aki kedvesen rájuk köszönt. „Szép napot, kedveseim! Tudtátok, hogy ma este csillaghullás lesz? Talán estére ti is kijöhetnétek nézni.”
Bence boldogan bólogatott, Misi pedig tétován, de kíváncsian nézett fel. „Soha nem láttam még csillagot” – suttogta.
A nap lassan telt, és eljött az este. Bence ismét hívta Misit: „Gyere, most vagy soha! Ha kimész, meglátod a világot.” Misi hosszan nézett Bencére, majd lehunyta a szemét, vett egy nagy levegőt, és előbújt a felszínre.
A táj csodálatos volt. Soha nem látott virágok, fák, és ezer apró fény ragyogott az égen. Misi szíve megtelt örömmel. „Hű, milyen szép!” – csodálkozott. Bence mosolyogva bólintott: „Látod, megérte bátornak lenni!”
Egyszer csak halk sírás hallatszott a fű közül. Egy kis egérke ült ott, eltévedve. Misi odalépett, s megszólította: „Mi a baj, kicsi egérke?” Az egér elmondta, hogy elveszítette a testvérét, és nem talál haza. Misi nem tétovázott: „Ne félj, segítünk neked.” Bencével együtt elindultak, és a holdfényben keresve végül megtalálták az egérke testvérét is. Az egerek boldogan ölelték egymást, és hálásan búcsúztak a vakondtól.
Misi ekkor már tudta, hogy nem azért bátor, mert nem fél, hanem mert akkor is segít, ha fél. Sosem felejtette el ezt az éjszakát. Azóta Misi nem bújt el többé a világ elől. Szívesen barátkozott mindenkivel, segített, ahol tudott, és mindig emlékezett arra, hogy a szíve jó, és benne lakik a bátorság.
Ez volt hát a vakond, aki megtalálta a bátorságot. Mert a bátorság nem azt jelenti, hogy nem félünk, hanem azt, hogy a félelmeink ellenére is segítünk másoknak, és jót teszünk. Így lett Misi a föld alatti világ legkedvesebb és legbátrabb vakondja. Így volt, úgy volt, igaz is volt, mese is volt, talán mégsem volt igaz…
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
