Volt egyszer egy varázslatos erdő, ahol minden nap történt valami csoda. Az erdő lakói mindig izgatottan ébredtek, mert sosem lehetett tudni, miféle móka vár rájuk aznap. Az erdő közepén, egy hatalmas tölgyfa odvában lakott egy különleges tündér, akit mindenki csak így hívott: Nevetke. Nevetke tündér ugyanis sosem volt csendben és sosem volt szomorú – mindig, de mindig viccet mesélt.
Egy reggel, amikor a harmatcseppek még ott csillogtak a fűszálakon, Nevetke kitoppant az odúból, és már messziről rikkantotta: „Miért nem szereti a pók a tejet? Mert beleakad a bajuszába!” Az erdei egerek, nyuszik, sőt a mogorva borz is hangos kacagásban törtek ki. Nevetke tündér sosem hagyott ki egyetlen napot sem anélkül, hogy valakit meg ne nevettessen. Sokan csodálkoztak: vajon miért szeret Nevetke ennyire vicceket mesélni?
Egyszer, amikor a nap sugarai különösen melegen simogatták az erdőt, Cirmi, a kismacska odasomfordált hozzá. „Nevetke, mondd csak, miért mondasz mindig vicceket? Nem unod meg soha?” Nevetke elmosolyodott, leült a kismacska mellé, és így válaszolt: „Ó, Cirmi, a nevetés olyan, mint a napsugár! Felmelegíti a szíveket. Ha valaki szomorú, egy jó vicc mosolyt csal az arcára. És szeretem látni, ha mindenki boldog körülöttem!”
Cirmi egy pillanatra eltűnődött, majd halkan megszólalt: „Kipróbálhatnám én is?” Nevetke bólintott. „Persze! Próbáld csak ki.” Cirmi habozott, majd halkan így szólt: „Miért sír a répa? Mert reszeli az élet!” Az összes odagyűlt állat, még Nevetke is, hangosan felnevetett. Ettől a naptól kezdve Cirmi is szívesen mesélt vicceket.
Nevetke tündér mindennapjai így teltek: viccekkel, történetekkel és rengeteg nevetéssel. Nem volt olyan teremtmény az erdőben, aki ne ismerte volna a nevetés csodáját. Egyik nap azonban különös dolog történt. Az erdő szélén egy öreg bagoly üldögélt, aki soha nem nevetett. Senki sem látta még őt mosolyogni. Nevetke elhatározta, hogy megpróbálja megnevettetni.
Óvatosan odalépett a bagolyhoz. „Bagoly bácsi, hallottad már azt, hogy miért nem ül a madár a dróton, ha esik az eső?” Az öreg bagoly megrázta a fejét. „Mert fél, hogy zárlatot kap!” – mondta Nevetke, és reménykedve várta a választ. A bagoly csak hümmögött egyet. „Ez jó vicc, Nevetke, de nekem már régen volt okom nevetni.”
Nevetke azonban nem adta fel. Másnap újabb viccel próbálkozott, aztán harmadnap ismét. Egy hét telt el így, amikor a bagoly egyszer csak elmosolyodott. „No lám, mégiscsak van olyan vicc, ami engem is megnevettet!” Az erdő lakói összegyűltek, és örömükben tapsolni kezdtek. Most már a bagoly is részt vett a közös nevetésben.
Az erdő élete azóta még vidámabb lett. A kismadarak is nap mint nap próbáltak új vicceket kitalálni, a sünik pedig versenyeztek, ki tud nagyobbat nevetni. Egy szeles délután, amikor a felhők gyorsan szaladtak az égen, a kisnyuszi odaszaladt Nevetkéhez. „Szerinted, ha mindennap nevetünk, akkor sosem leszünk szomorúak?” – kérdezte ártatlanul.
Nevetke megsimogatta a buksiját. „Néha mindenki lehet szomorú, kisnyuszi, de a nevetés segít, hogy jobb kedvre derüljünk. Ha jókedvűek vagyunk, könnyebben segítünk egymásnak és szívesebben szeretjük a többi erdőlakót.”
Így telt a varázserdő minden napja: szeretettel, megértéssel és nevetéssel. Idővel az összes kisállat megtanulta, hogy a nevetés és a jókedv nagyon fontos. Mert aki boldog, az másokat is boldoggá tud tenni.
Azóta is, ha elhaladsz a nagy tölgyfa mellett, talán még ma is hallhatod Nevetke tündér csilingelő hangját és az erdő kacagását. És ki tudja – talán te is mesélsz egy jó viccet, hogy mások örüljenek!
Így volt, igaz is, mese is, talán nem is volt egészen igaz.
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
