Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kicsi faluban egy még kisebb mézescsupor, benne a világ egyik legdrágább kincsével: a mézzel. A csupor már majdnem üres volt, csak az alján csillogott néhány aranyló csepp. Minden reggel a falucska gyerekei versengtek, ki nézheti meg, vajon maradt-e még egy kicsike méz az üvegben.
Az egyik reggelen Panni, a piros szoknyás kislány, kukkantott be a kamrába, s így szólt: „Már csak az utolsó cseppek vannak a csuporban, nagymama! Mit csináljunk vele?”
A nagymama mosolyogva felelt: „Minden csepp méz fontos, drágám. Nem dobunk ki semmit, mert a méhek szorgalma, a természet csodája van benne. Figyeld meg, mennyi örömöt hoz egyetlen csepp is!”
A falu méhésze, Ödön bácsi, gyakran mesélt arról, mennyi időbe telik a méheknek elkészíteni egyetlen üveg mézet. „A méhecskék mindennap kirepülnek, virágról virágra szállnak, s apró lábaikkal begyűjtik a nektárt. A méz elkészítése igazi csapatmunka! Ezért is értékes minden egyes csepp” – mondta, miközben háta mögött zümmögtek a méhek.
Régen, mikor még nem voltak nagy üvegek, az emberek fakanállal kapirgálták ki az utolsó cseppet is, s közösen kanalazták el. Ma már vannak mézkinyerő spatulák, vagy meleg víz, amivel az üveg oldalához tapadt mézet is le lehet oldani. Volt, aki apró kekszet mártogatott bele, más a teába oldotta – egy csepp sem veszett kárba.
Panni kíváncsi lett: „Nagymama, hogyan tudjuk otthon elkerülni, hogy kárba vesszen a maradék méz?”
A nagymama elgondolkodott, majd kinyitotta a szekrényt, elővett egy kis fakanalat, és kihúzta vele a mézcsupor belsejét. „Így ni, minden falatot kiszedünk. Ha marad benne egy kevés, tegyük bele a teádba vagy keverjük el a reggeli joghurtban.”
Panni elnevette magát: „Vagy kenjük rá a palacsintára!”
„Az is jó ötlet!” – nevetett nagymama, s máris laposkanállal törölte le az üveg faláról az utolsó cseppeket.
A faluban mindenki tudta, hogy a méz nemcsak édes, hanem egészséges is. Aki megfázott, egy kanál mézzel gyógyult, aki szomorú volt, egy szelet vajas kenyérrel és mézzel vigasztalódott. Az utolsó cseppeket sem dobták ki: süteménybe tették, vagy egy csepp citrommal teába keverték, hogy ne menjen kárba semmi.
Egy nap, amikor a csuporban már tényleg csak egy utolsó csepp maradt, Ödön bácsi elhívta a gyerekeket: „Gyertek, nézzétek meg, mennyi izgalmas dolgot lehet csinálni az utolsó cseppel!”
Panni, Marci, Zsófi és a kis Dani mind odasereglettek.
„Mit csináljunk vele, Ödön bácsi?” – kérdezték izgatottan.
„Cseppentsétek bele egy pohár tejbe, s figyeljétek meg az ízét! Vagy mártsátok rá egy darabka almára. A méz mindenben más és más, mindenhez ad valami különlegeset.”
A gyerekek kipróbálták, s rájöttek, hogy az utolsó csepp sem kevesebb vagy jelentéktelenebb, mint az első. Sőt! Olyan, mintha minden benne rejlő jóság, szeretet és gondoskodás az utolsó kis cseppben összpontosulna.
„Miért jó, ha arra is figyelünk, hogy ne pazaroljuk a mézet?” – kérdezte Marci.
Ödön bácsi elmosolyodott: „Minden cseppért dolgozott egy szorgos méhecske. Ha megbecsüljük a mézet, megbecsüljük a természetet, a méheket is. Így segítünk a Földnek, és mi magunk is boldogabbak leszünk.”
Azóta a falu apraja-nagyja mindig ügyelt arra, hogy egyetlen csepp méz se vesszen kárba. Akár kenyeret, akár sütit, akár teát készítettek, az utolsó cseppet is felhasználták. Így lett a méz nemcsak finomság, hanem szívből jövő szeretet, odafigyelés és összetartozás jelképe is.
Hát így volt, tán igaz sem volt, vagy talán mégis: ez ilyen mese volt!
A történet tanulsága, hogy minden csepp értékes, ahogy minden kedves szó, minden segítő kéz is. Szeressük egymást, becsüljük meg, amit a természet ad, és osszuk meg örömünket másokkal – még ha csak egy utolsó csepp méz is az!
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
