Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy különleges malac, akit Pötyinek hívtak. Pötyi egy vidám, rózsaszínű kismalac volt, akinek az orra mindig piszkos lett, mert imádott túrni a sárban. Egy tavaszi hajnalon született a mező szélén, egy aprócska parasztház istállójában. A gazda, Terka néni, nagyon örült az újszülött malacnak, s már első nap megsimogatta, mondván: „Látod, Pötyi, ez a világ tele van csodákkal, csak meg kell keresni őket!”
Pötyi egészen kicsi korától kezdve kíváncsi volt mindenre. Míg a testvérei a napfényes udvaron sütkéreztek, Pötyi már akkor is a fészer sötét sarkaiba kukucskált, ahol a pókhálók titokzatosan lengedeztek. Nem félt a sötéttől, sőt, érdekesnek találta azt.
Egy este, amikor a többi malac már szuszogott a szalmában, Pötyi kimerészkedett az udvarra. A fák alatt sötét volt, és az erdő mélye szinte feketébe borult. A szél susogott, a tücskök ciripeltek. Pötyi megállt az erdő szélén, és mélyen beszívta a friss, esti levegőt. „Milyen szép itt minden!” – suttogta magában.
Egyszer csak egy bagoly hangja hallatszott. „Hu-hu, ki vagy te, hogy nem félsz a sötéttől?” – kérdezte a bagoly.
„Pötyi vagyok, és szeretem az éjszakát. Olyan, mintha minden titokzatosabb lenne ilyenkor” – felelte bátor kis malac.
A bagoly elmosolyodott. „A legtöbben félnek a sötéttől, pedig az éjszaka tele van szépséggel. Csak nyitott szemmel kell járni.”
Pötyi boldogan bólogatott, és tovább sétált az erdő szélén.
Egyik éjszaka, mikor az ég tiszta volt, Pötyi leheveredett a réten, és a csillagokat nézte. „Ti is szerettek beszélgetni?” – kérdezte a csillagoktól.
A csillagok csendben, hunyorogva válaszoltak. Pötyi képzeletben eljátszott velük, mintha mindegyik csillag egy kis barát lenne. Úgy érezte, nem lehet egyedül, ha ilyen sok társa van az égen, még ha azok messze is vannak.
Az idő múltával Pötyi bátorságáról híres lett a tanyán. Egyik este például a bárányka, Borcsa elveszett az erdőben. Mindenki félt a sötét erdőbe menni, de Pötyi nem habozott. „Majd én megkeresem Borcsát!” – kiáltotta, és már szaladt is az erdőbe.
Az ágak susogtak, a bokrok közt árnyak táncoltak, de Pötyi nem félt. Fülelve haladt előre, mígnem meghallotta Borcsa halk sírását. „Ne sírj, Borcsa, itt vagyok!” – szólt hozzá gyengéden.
Borcsa remegve bújt Pötyihez. „Félek a sötéttől, haza szeretnék menni!”
„Fogd meg a patámat, és együtt hazamegyünk!” – mondta Pötyi. Útközben beszélt Borcsának a csillagokról, a bagolyról, és arról, hogy a sötét nem ijesztő, csak más, mint a nappal.
Miután visszaértek a tanyára, mindenki örömmel fogadta őket. Terka néni megsimogatta Pötyit. „Bátor kis malac vagy!” – mondta mosolyogva.
Borcsa is hálásan nézett rá. „Köszönöm, hogy nem hagytál magamra a sötétben.”
Attól a naptól kezdve a többi állat is bátrabb lett. Ha este ki kellett menniük, már nem féltek annyira, hiszen tudták, hogy a sötét is csak az élet része, és ott is lehet barátokra találni. Pötyi pedig boldogan mesélte a csillagok történetét minden új barátjának.
Néhányan megkérdezték tőle: „Pötyi, nem féltél soha, amikor kint voltál a sötétben?”
Ő pedig így felelt: „A bátorság nem azt jelenti, hogy sosem félünk. Hanem azt, hogy segítünk másokon, akkor is, ha éppen félünk egy kicsit. És ha szeretünk, az mindig bátorrá tesz minket.”
Így történt, hogy Pötyi, a bátor malac, megtanította az állatokat és minden gyereket a tanyán arra, hogy a szeretet és a jóság erősebb minden félelemnél. És most már a csillagok is tudják, hogy egy bátor malac figyel rájuk minden este.
Így volt, igaz volt, tán mese volt!
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
