Volt egyszer, nem is olyan régen, egy kicsi, aranybarna maci, akit Misinak hívtak. Misi más volt, mint a többi medvebocs a nagy, zöld erdőben. Mindig csupa kacagás és kíváncsiság volt, s minden reggel, mikor felkelt, azt mondta: „Ma valami csodásat fogok felfedezni!” Ám volt egy aprócska gondja: Misi folyton, de tényleg folyton elesett.
Akárhova ment, akármit csinált, valahogy megtalálta a legpuhább mohát, amitől megcsúszhatott, vagy a legkisebb fadarabkát, amin áteshetett. De mégsem volt szomorú, inkább csak csodálkozott, hogy ez hogyan történik vele újra és újra. Egy napon, mikor a patak partján sétált, azt mondta magában: „Talán egyszer megtanulok úgy járni, ahogy a nagy medvék.”
A többi bocs gyakran nézte Misi bukfenceit, volt, aki nevetett, volt, aki csak csóválta a fejét. De Misi sosem sértődött meg rajtuk. Tudta, hogy a barátai nem rosszindulatúak, csak kicsit furcsának találták, hogy valaki ennyiszer esik el. „Misi, figyelj jobban, hová lépsz!” – mondta egyszer Borka, a kismókus. Misi mosolyogva válaszolt: „Én mindig figyelek, de néha a lábam úgy dönt, külön utakon jár.”
Az egyik délután, amikor az erdei tisztáson játszottak, hirtelen egy hangos puffanás hallatszott. Misi megint a földön kötött ki, de most egyenesen a virágok közé huppant. A barátai odasiettek hozzá. „Jól vagy, Misi?” – kérdezte Bence, a nyúl. „Semmi baj, csak egy újabb kaland!” – kuncogott Misi, miközben letörölte az orráról a sárga virágport.
Egy nap Misi úgy döntött, itt az ideje kideríteni, miért esik el folyton. Odament Nagyapó medvéhez, aki már nagyon sok mindent látott az életben. „Nagyapó, te is estél el, amikor kicsi voltál?” – kérdezte félve. Nagyapó medve elmosolyodott: „Ó, hát persze, Misi! Sőt, még most is megesik néha. Tudod, aki bátran próbálgat új dolgokat, az néha elesik. De mindig fel is kell állni!” Misi ettől kicsit megnyugodott.
Aznap délután, mikor az erdei barátok játszani hívták, Misi megkérte őket: „Segítsetek nekem, tanuljunk együtt egyensúlyozni, hogy kevesebbszer essek el!” A barátai örömmel segítettek. Borka a mókus mutatta, hogyan kell ugrálni ágról ágra anélkül, hogy leesnénk. Bence a nyúl megtanította Misinek, hogy mindig nézze meg, hová lép, és lassan, nyugodtan mozduljon.
Estére Misi már egy picit ügyesebb lett. Bár még mindig megbotlott néha, és volt, hogy a földön landolt, de mindig ott voltak a barátai, akik felhúzták, vagy együtt kacagtak vele. Egy alkalommal Borka is lepottyant egy ágról, Bence pedig elesett ugrás közben. Misi odaszaladt, és segített nekik felállni. „Látjátok, nem baj, ha elesünk. A lényeg, hogy mindig felállunk és próbálkozunk tovább!” – mondta vidáman.
Ahogy múlt az idő, Misi egyre kevesebbszer esett el, de sosem felejtette el, hogy az esések tanítanak meg igazán talpra állni. Rájött, hogy nem szégyen hibázni, mert minden bukásból tanulunk valamit – legfőképp azt, hogy soha ne adjuk fel. A barátai is megtanulták, hogy ha valaki bajba kerül, jobb kézen fogni és segíteni, mint nevetni vagy bántani.
Egy szép, napsütéses napon Misi már szinte úgy futott a réten, mint a legnagyobb medvék. Megállt, körbenézett, és azt mondta: „Köszönöm, barátaim! Nélkületek talán még mindig a földön lennék. De most már tudom: együtt mindent meg tudunk tanulni, legyen az bármilyen nehéz!”
Így múltak a napok az erdőben, és Misi, a kis maci, aki folyton elesett, végül megtanulta, hogyan kell mindig felállni – nem csak a lábán, hanem a szívében is.
Hát így volt, igaz is lehetett volna, ez bizony egy tündérmese! Sose feledd, minden esés egy új kezdet, főként ha szeretettel és barátokkal vagy körülvéve.
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
