Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis lámpás, akit Luminának neveztek. Lumina nem volt nagy, sőt, talán ő volt a legkisebb az egész városban, ahol a lámpások éltek. Mégis, egy különleges vágy égett benne: világítani szeretett volna, ragyogni, ahogy a nagy, bölcs lámpások a főtéren.
Amikor Lumina megszületett, a többi lámpás összegyűlt körülötte, és ámulva nézték, milyen fényes lehet majd egyszer. De Lumina hiába próbálkozott, csak pislákolni tudott, alig bírta megvilágítani a körülötte lévő utcácskát.
– Ne aggódj, Lumina – vigasztalta Melchior, az idős lámpás. – Minden fénynek megvan a maga ideje.
De Lumina minden este próbálkozott. Fújdogálta a szellő, csorgott rá az eső, de ő csak egy aprócska fényfoltot tudott küldeni a sötétbe. Egyik este, amikor különösen csalódott volt, egészen halkan így sóhajtott:
– Bárcsak világítani tudnék, de úgy igazán!
Egy kismadár, aki épp a közelben röpködött, meghallotta a sóhajtását.
– Miért vagy ilyen szomorú? – kérdezte kedvesen.
– Azért, mert nem tudok világítani. Pedig szeretnék segíteni az embereknek, hogy ne tévedjenek el a sötétben.
A kismadár mosolygott.
– Talán nem is a legnagyobb fény kell ahhoz, hogy valakinek segíts. Néha egy kis pislákolás elég egy eltévedt bogárnak.
Ezen Lumina elgondolkodott, és felfigyelt arra, hogy valóban, egy aprócska bogár épp hozzá bújt, melegedett a fényénél. Szíve megtelt örömmel.
Másnap újra próbálkozott. Minden erejét összeszedte, és addig-addig koncentrált, míg egy picit erősebb lett a fénye. Pont arra járt egy kislány, aki sírva keresett valamit.
– Mi a baj? – kérdezte tőle Lumina.
– Elejtettem a kedvenc gombomat, de nem látom a sötétben – felelte a kislány.
Lumina igyekezett még jobban világítani. A kislány földig hajolt, és a halvány fényben meglátta a gombját.
– Köszönöm, kis lámpás! – kiáltotta boldogan.
Lumina ekkor értette meg, hogy a fénye, bármilyen kicsi is, valakinek nagyon sokat érhet.
Ahogy teltek a napok, Lumina egyre bátrabb lett. Minden este világított, hol egy eltévedt bogárnak, hol egy álmos sünnek, hol egy fáradt kismadárnak. Egyre több barátja lett, hiszen mindenki tudta, hogy Lumina fénye meleg és barátságos.
Egy viharos éjszakán a nagy lámpások is elaludtak, mert elfogyott az olajuk. Sötétség borult a városra, az emberek féltek és egymást keresték a sötétben. De Lumina nem hagyta abba a világítást, pedig már nagyon elfáradt.
– Nem adhatom fel, szükség van rám! – mondta magának, és minden erejét összeszedve olyan fényesen ragyogott, ahogy csak tudott.
Az emberek felfigyeltek a kis lámpás fényére, és a segítségével megtalálták egymást. Amikor véget ért a vihar, mindenki Lumina köré gyűlt, és tapsoltak neki.
– Te mentettél meg minket, kis lámpás! – mondta hálásan a polgármester.
Melchior mosolyogva nézett Luminára:
– Látod, kicsikém, a szeretet és a kitartás mindig utat mutat – mondta bölcsen.
Lumina boldogan világított tovább, és soha többé nem kételkedett magában. Tudta már, hogy minden kis fény számít, ha szeretetből és jóságból fakad.
Ennek a mesének az a tanulsága, hogy bármilyen kicsik vagyunk, ha szívből segítünk másoknak, a világ egy kicsit fényesebb lesz. Fontos, hogy szeressünk és jók legyünk egymáshoz, mert minden kedves tett, minden mosoly, olyan, mint egy apró lámpás a sötétben.
Így volt, igaz volt, mese volt, talán nem is volt.
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
