Egyszer volt, hol nem volt, egy kedves kisváros szélén, egy apró, sárga házban élt egy különleges kutya, akit Fricinek hívtak. Frici nem volt sem nagy, sem kicsi, a bundája szürkés-barna, a szemei meg csillogtak, mintha mindig valami csínyen törné a fejét. Sokan azt hitték róla, csak egy átlagos kutyus, de akik ismerték, tudták: Frici képes volt mindenkit megnevettetni, legyen az felnőtt, gyerek, vagy akár egy szomorkás madár az ágon.
Frici gazdija, Mari néni, nagyon szerette őt. Mindennap együtt mentek a parkba, ahol Frici már messziről felismerte a gyerekeket, s a gyerekek is mindig várták őt. Egyik reggel, amikor Mari néni kivitte Fricit sétálni, megpillantották a játszótéren sírdogáló Pannit. Frici odasettenkedett hozzá, és hirtelen úgy tett, mintha képtelen lenne átugrani egy egészen pici pocsolyát. Megbotlott, csavart egyet a farkán, aztán leült, és olyan komoly arcot vágott, mintha maga is meglepődött volna a saját ügyetlenségén.
Panni először csak nézett, aztán kitört belőle a nevetés. „Jaj, Frici, te igazán bolondos vagy!” mondta, és máris jobb kedvre derült. Frici pedig odabújt hozzá, és boldogan csóválta a farkát. Mari néni csak mosolygott. „Látod, Frici? Már megint segítettél valakinek vidámnak lenni!”
Frici nemcsak egyszerű trükköket tudott. Olyan különleges mutatványokat tanult ki magától, amiket senki más kutya a környéken. Volt, hogy egy levelet a fejére tett, és úgy egyensúlyozott vele, mint egy cirkuszi művész. Máskor háromszor körbefutotta a padot, és minden körben egy új bohócos arcot vágott. Legjobban azonban azt szerették a gyerekek, amikor Frici hirtelen elkezdett hátrafelé menni, mintha visszafelé akarna sétálni az időben.
Egy nyári délután az egész városka összegyűlt a főtéren, mert tudták, Frici megint előadja a legújabb trükkjeit. Ott volt Dani, aki mindig félős volt kutyákkal, de Fricihez odamerészkedett. Ott volt Judit néni, aki ritkán nevetett, de Frici mindig meg tudta mosolyogtatni őt is. Amikor Frici elkezdett a mancsával a levegőbe rajzolni egy szívet, mindenki ámulva nézte. Aztán hirtelen bukfencet vetett, és úgy tett, mintha nem tudná, hol a feje meg a farka.
Az emberek körülötte tapsoltak és nevettek. „Hogy lehet, hogy mindig ilyen jókedvű ez a kutya?” kérdezte Dani. Mari néni megsimogatta Frici fejét: „Azért, mert mindenkit szeret. És mert boldog, ha másokat is vidámmá tehet.” Frici mintha értette volna, még jobban csóválta a farkát, és mindenkit megnyalt, akit csak elért.
Az emberek sokáig mesélték egymásnak, hogyan nevettette meg őket Frici. Volt, aki azt mondta, amikor rossz napja volt, csak Fricire kellett gondolnia, és máris jobb lett a kedve. Volt, aki azt mesélte, Frici egyszer segített kibékülni két veszekedő testvérnek, mert mindkettőjüket megnyalta, és addig csaholt viccesen, míg el nem felejtették a vitát.
Mari néni gyakran gondolt arra, milyen szerencséje van, hogy ilyen csodás barátja van. Egy nap azt mondta Fricinek: „Te vagy a legjobb kutya a világon. Azért, mert mindenkit megnevettetsz, és szeretetet adsz.” Frici erre ugrándozni kezdett, és mintha egy pillanatra megértette volna, mennyire fontos, amit csinál.
Ma már Frici nincs velünk, de mindenki, aki ismerte, szívesen emlékszik rá. A parkban még most is mesélik a gyerekek, hogyan ugrott Frici a pocsolyákba, hogyan rajzolt szívet a levegőbe, vagy hogyan nevettette meg a legszomorúbbakat is. Az ő öröksége a nevetés és a szeretet, amit maga után hagyott. Mert Frici megtanította mindenkinek: egy kis kedvesség, egy jó szó vagy egy nevetés – csodákat tud tenni.
Így volt, igaz volt, így volt a mese! Vagy talán mégsem, hiszen ez egy igazán csodás tündérmese Friciről, a kutyáról, aki mindenkit megnevettetett. Emlékezzünk rá mi is: szeressük egymást, legyünk kedvesek, és nevessünk sokat!
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
