Egy hideg, havas téli reggelen a falu apraja-nagyja izgatottan ébredt. Az éjszaka csendjében vastag hólepel borította be a házakat, az utcákat, még a kert végében álló öreg almafát is puha, fehér bunda fedte. A gyerekek alig várták, hogy kimehessenek játszani a friss hóban.
Misi és Lili, a testvérpár, elsőként csusszant ki a házból. Vastag sálat és sapkát húztak, és már gurították is a hatalmas hógolyót. Egyik hógolyó a másik után nőtt nagyra, míg végül hosszú fáradságos munkával felépítettek egy hatalmas hóembert a falu főterén. Orra egy sárgarépa lett, szemei fekete kavicsból, kalapja egy régi fazék volt, amit anyukájuk adott kölcsön.
– Hogy hívjuk? – kérdezte Lili a bátyjától, miközben a hóembernek piros kendőt kötött a nyakába.
– Legyen Hófehérke! – javasolta Misi, de Lili nevetve megrázta a fejét.
– Ő egy fiú hóember, legyen inkább Józsi bácsi!
A gyerekek nevettek, s megegyeztek abban, hogy a hóembert ezentúl mindenki csak Józsi bácsinak szólítja.
A falu többi gyereke is hamarosan odagyűlt. Mindannyian csodálták a nagy, mosolygós hóembert, és nap mint nap eljöttek hozzá játszani. Hógolyóztak körülötte, énekeltek neki, sőt, néha még meleg sállal is betakargatták, hogy ne fázzon.
Egy este, amikor a holdfény ezüstösen csillant a havon, furcsa dolog történt. A hóember kicsit megmozdult, és halkan megszólalt.
– Köszönöm, hogy ennyire szeretettel bántok velem! – mondta kedvesen, s a gyerekek ámulattal néztek rá.
– Te beszélsz? – kérdezte tátott szájjal Misi.
– Bizony, ha igazán jószívűek a gyerekek, akkor a hóemberek is életre kelhetnek – válaszolta a hóember mosolyogva.
Ettől a naptól kezdve a hóember minden este beszélt a gyerekekhez. Elmesélte, mit látott a falu főterén, milyen szépek a hópelyhek, vagy hogy mennyire örül, ha együtt vannak. A gyerekek hamar megkedvelték az újdonsült barátjukat, és gyakran kértek tőle tanácsot.
Egy napon nagy baj történt. A szomszéd faluban valaki eltévedt a hóviharban. A falu felnőttjei aggódva tanakodtak, hogy ki tudna segíteni. Minden út havas volt és csúszós, senki sem merte vállalni az utat a sűrű hóesésben.
A hóember ekkor így szólt.
– Engedjétek meg, hogy segítsek! Én nem fázom, nem csúszom el, és a hóban is könnyen tudok mozogni.
A felnőttek eleinte hitetlenkedve néztek, de a gyerekek bíztatták őket: Hóember Józsi bácsi biztosan segít! Így hát útjára engedték a jószívű hóembert, aki nagy léptekkel nekivágott a hómezőnek. Útközben végig énekelte a gyerekek kedvenc dalát, hogy ne ijedjen meg a sötétben. Nem telt bele sok idő, s a hóember megtalálta az eltévedt utazót, meleg szavakkal bátorította, majd visszakísérte a faluba.
A falu minden lakója összegyűlt a főtéren, hogy ünnepeljék a hóember hőstettét. A gyerekek virágkoszorút tettek a hóember nyakába, az öreg nénik pedig meleg teával kínálták a megmentett utazót. A hóember szerényen állt, és csak annyit mondott:
– Az a fontos, hogy mindig segítsünk egymásnak, amikor baj van. Egy kis kedvesség sokszor csodákra képes.
Attól a naptól fogva a falu lakói még jobban összetartottak. Mindenki szívesen segített, ha valaki bajba került, és a gyerekek is megtanulták, hogy a szeretet és az önzetlenség a legnagyobb erények közé tartoznak.
A tavasz közeledtével a hóember lassan olvadni kezdett. Misi és Lili szomorúan nézték, ahogy egyre kisebb lesz. Egy este, amikor utoljára odamentek hozzá, a hóember így szólt:
– Ne szomorkodjatok, mert én mindig itt maradok a szívetekben. Amíg szeretettel néztek egymásra, én is veletek leszek.
Így múlt el a tél, de a falu lakói még sokáig emlegették a jószívű hóembert, aki megtanította őket segíteni és szeretni. És ki tudja, talán jövő télen újra visszatér a főtérre, hogy ismét boldogságot hozzon a gyerekeknek.
Így volt, igaz is volt, mese volt!
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
