Egyszer réges-régen, egy hatalmas, sűrű erdőben született egy kis farkaskölyök. Nem volt sem nagyobb, sem kisebb, mint a testvérei, de az egész falkában ő volt a legkülönlegesebb. Amikor először kinyitotta a szemét, egy széles, ragyogó mosoly jelent meg az arcán. Az anyukája, Fanni farkas, csodálkozva szólt: „Nézzétek csak, milyen boldog ez a kisfiú! Sose láttam még ilyen mosolygós farkast.”
A kis farkas minden reggel mosolyogva ébredt, és este is mosollyal aludt el. A testvérei gyakran kérdezték tőle: „Mondd csak, miért mosolyogsz mindig?” Ő csak vállat vont, és azt felelte: „Olyan jó veletek lenni, játszani, futkározni az erdőben! Hát hogyne mosolyognék?” Ahogy cseperedett, mosolya egyre ragyogóbbá vált.
Az erdő lakói csodálkozva figyelték a különleges kis farkast. A mókusok, a nyuszik, sőt még a komoly szarvas is elmosolyodott, ha találkozott vele. Egy nap a kis farkas találkozott egy félénk őzikével, aki folyton aggódott. Az őzike sírdogált egy bokor mögött, amikor a farkas odament hozzá.
– Mi bánt téged, kedves őzike? – kérdezte a farkas barátságosan.
Az őzike pityeregve felelt: „Félek a sötéttől, és attól, hogy elveszítem a barátaimat.”
A farkas leült mellé, és bátorítóan rámosolygott. „Tudod, amikor mosolygunk, minden félelmet kisebbnek érzünk. Ne félj, itt vagyok veled.” Az őzike lassan abbahagyta a sírást, és végül ő is elmosolyodott. Ettől a pillanattól kezdve a két állat jó barát lett.
Híre ment az egész erdőben, hogy van egy farkas, aki mindig mosolyog, és soha nem bánt másokat. Még az öreg bagoly is észrevette a változást.
– Nézzétek csak, mennyi vidám állat él most az erdőben! – mondta a bagoly egy éjszaka. – Régen mindenki félt a farkasoktól, most pedig együtt játszanak!
A kis farkas egy nap egy magányos borzot is megpillantott. A borz mindig morcos volt, és sosem beszélgetett senkivel. A farkas odament hozzá, és így szólt:
– Szeretnél játszani velünk, Borzi?
A borz csak a fejét rázta.
– Én nem tudok mosolyogni, nem vagyok olyan, mint ti.
A farkas erre így válaszolt: „Nem baj, ha nem mosolyogsz mindig. De ha egyszer kipróbálod, meglátod, mennyivel szebb lesz minden.” A borz először csak egy picike mosolyt próbált, de a farkas annyira örült neki, hogy Borzi is nevetni kezdett.
Ettől kezdve a borz is egyre többet mosolygott, és csatlakozott a többi állathoz. Az erdőben mindenki vidámabb lett, sokat játszottak, és mindenkivel kedvesek voltak. Ha valaki szomorú volt, a mosolygó farkas mellé ült, beszélgettek, és a szomorúság hamar elillant.
Teltek a napok, és az egész erdő megváltozott. Az állatok egyre gyakrabban segítettek egymásnak, figyeltek a másikra, és ha valaki szomorúan ébredt, biztosan akadt egy barát, aki mosolyt csalt az arcára.
Egy szép tavaszi reggelen az anyuka farkas azt mondta a kisfiának:
– Büszke vagyok rád, mosolygó farkasom. Az egész erdő boldogabb lett miattad.
A farkas csak mosolygott, és azt felelte: „Én is nagyon boldog vagyok, hogy ilyen sok barátom van. Jó érzés kedvesnek lenni, és látni, hogy mások is örülnek.”
Így lett a mosolygó farkas az erdő kedvence. Nem az erejével, nem a hangjával, hanem a szeretetével és jóságával változtatta meg az erdő életét. Az állatok megtanulták, hogy egy kedves mosoly néha többet ér, mint az erő vagy a hangosság.
Így volt, így lehetett, igaz-e, gyerekek? Ez a mese is azt tanítja, hogy legyünk kedvesek, figyeljünk egymásra, és néha elég egy mosoly ahhoz, hogy jobb kedvre derítsük a másikat. Szeretettel, barátsággal bárkit meg lehet vidámítani. Így volt, úgy volt, talán igaz se volt – ez volt a mosolygó farkas meséje.
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
