Volt egyszer egy kisvárosban egy különleges kutya, akit Bodzának hívtak. Bodza nem volt hétköznapi eb, hiszen nem csak a labdázást és a pocsolyában ugrálást szerette, hanem volt egy egészen furcsa szenvedélye: rajongott a mesekönyvekért. Már egészen kicsi korában is órákig elüldögélt a gazdája, Emma lábánál, amikor az olvasott neki. Emma sokszor meg is jegyezte: „Bodza, te biztosan az első kutya vagy, aki ennyire szereti a mesét!”
A kedvenc helyük a nappali sarkában lévő olvasósarok volt, ahol egy kék pléd és egy nagy könyvespolc várta őket. Emma minden este elővette a kedvenc mesekönyvet, és Bodza ilyenkor mindig odakucorodott mellé. Egyik este azonban Emma elmosolyodott, és így szólt: „Ma válassz te mesét, Bodza!” A kutya heves csóválással odaballagott a polchoz, és orrával megbökte az egyik vastag, piros fedelű könyvet. Ez volt a „Tündérek erdeje” című mese, amit azóta is minden héten legalább egyszer felolvastak együtt.
A mesekönyvek varázsa mindig új kalandot hozott Bodza életébe. Volt, hogy a könyvből egy bátor kiskutya történetét hallgatta, aki legyőzte a félelmeit, vagy egy kedves egérkéről mesélt Emma, aki mindenkinek segített a faluban. Bodza mindig figyelmesen hallgatta a történeteket. Egy-egy izgalmas résznél még a fülét is hegyezte, szinte úgy tűnt, mintha értené, miről szólnak a mesék.
Bodza kedvenc története az volt, amikor egy szomorú kis mókus barátokat keresett az erdőben, de minden állat félt tőle, hiszen nem ismerték. Végül azonban a mókus bátorsága és kedvessége elnyerte az állatok szívét. Amikor Emma felolvasta a mesét, Bodza mindig odatolta az orrát Emma kezébe, mintha azt mondaná: „Én is ilyen barátságos vagyok, ugye?”
Egyik nap Emma úgy döntött, megosztja Bodza különleges mesekönyv-rajongását a barátaival is. Meghívta a szomszéd gyerekeket, Zsófit, Marcit és Petit, hogy jöjjenek át egy mese délutánra. „Bodza is fog mesét hallgatni!” – mondta Emma nevetve, mire a gyerekek izgatottan gyűltek köréjük. Bodza leült a kék plédre, a gyerekek pedig körbeülték. Emma felolvasta a „Királylány a kertben” című mesét, miközben Bodza szeretettel nézett minden gyerekre. A gyerekek is megsimogatták, és együtt nevettek a történet vidám részein.
A közös olvasás hamarosan hagyománnyá vált. Minden szombat délután a gyerekek átjöttek, együtt olvastak mesét, és Bodza minden alkalommal ott volt közöttük. Néha, amikor valamelyikük szomorú volt, Bodza odabújt hozzá, és azonnal jobb kedvre derült mindenki. Emma egyszer azt mondta: „A jó mesék, egy meleg takaró és Bodza – ennél nem is kell több a boldogsághoz!”
A mesék világa nemcsak szórakozást hozott Bodza mindennapjaiba, hanem segített neki akkor is, ha rossz kedve volt, vagy félt valamitől. Amikor jött a vihar, és Bodza megijedt a mennydörgéstől, Emma elővette a kedvenc könyvét, és elkezdett olvasni. A kutya hamarosan megnyugodott, hallgatta a mesét, és elfelejtette a zajokat. A történetek bátorságot adtak neki, hogy elhiggye: minden félelem legyőzhető.
Bodza minden meséből tanult valamit. Megtanulta, hogy a barátság nagyon fontos, és hogy segíteni másoknak jó dolog. A könyvekből elleshette, hogyan legyen türelmes, kedves, és hogyan örüljön az apró dolgoknak is. A gyerekek is sokat tanultak Bodzától: azt, hogy egy kutya is lehet igazi barát, és a szeretet mindent legyőz.
Azóta, ha valaki a városban megkérdezte, van-e olyan kutya, aki szereti a mesekönyveket, mindenki mosolyogva mondta: „Igen, Bodza az!” A nappali olvasósarka pedig mindig tele volt nevetéssel, melegséggel és csodás történetekkel.
Így történt, hogy egy kis kutya, aki szerette a mesekönyveket, összehozta a barátokat, és bebizonyította, hogy a szeretet, a jóság és a mesék mindannyiunkat boldogabbá tehetnek.
Így volt, igaz is volt, mese volt – talán nem is volt igaz.
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
