Egyszer réges-régen, egy varázslatos erdő szívében, ahol a fák lombjai közt kacagás bújócskázott és a harmatcseppekben szivárvány lakott, született egy különleges tündér. Őt Flórának hívták, és már egészen kicsi korától mindenki csodálta kedvességéért és mosolyáért. De volt Flórának egy titka is, amitől igazán egyedivé vált: sosem látták a feje tetején tündöklő, színes kis kalap nélkül. A többi tündér csillogó szárnyakat és csengő ruhákat viselt, de Flóra mindig a kalapjához ragaszkodott.
Az erdő lakói gyakran összesúgtak: „Miért is hord ez a tündér kalapot? Nem zavarja a szélben?” Flóra barátnője, a cserfes pillangó, Lili, egyszer meg is kérdezte tőle: – Mondd csak, Flóra, miért nem teszed le soha azt a kalapot? Olyan szép a hajad, hadd lássuk!
Flóra elmosolyodott és így felelt: – Tudod, Lili, ez nem akármilyen kalap! Ez a kalap a szeretet és a jószívűség erejét őrzi. Amíg rajtam van, mindig eszembe jut, hogy jó legyek másokhoz, és segítsek, ahol csak tudok.
Egy reggel, amikor a madarak éppen a legvidámabb dalt énekelték, különös dolog történt. Az erdő legsötétebb zugából, ahol az árnyékok is félve kúsznak, egy apró mókus sírdogált. A kis mókus elvesztette a mogyoróját, amit egész télen gyűjtött, és most tanácstalanul szipogott a fa tövében. Flóra odalibbent hozzá, megigazította a kalapját, és kedvesen megszólította: – Ne búsulj, Mókuska! Biztosan együtt megtaláljuk a kincsedet.
A kalap halkan megcsillant a tündér fején, ahogy Flóra lehajolt, és furcsa, csilingelő hangot hallatott. Hirtelen színes fénypöttyök kezdtek táncolni a levegőben, és egy titkos ösvényt rajzoltak a mohapárnára. – Nézd csak, Mókuska! – mutatott Flóra a fényösvényre. – Kövessük ezeket a varázslatos pöttyöket!
A kis mókus kíváncsian pattant Flóra után, Lili pedig repkedve kísérte őket. Az ösvény egy öreg tölgyfa gyökereihez vezette őket, ahol a mókus mogyorója éppen egy kupac falevél alatt rejtőzött. A mókuska boldogan ölelte át a tündért: – Köszönöm, Flóra! Te vagy a legjobb barát a világon!
Ahogy telt az idő, mind többen fordultak Flórához segítségért. A kalap mindig más-más varázslatot tudott: néha meggyógyított egy törött szárnyat, máskor csöppnyi bátorságot adott egy félénk virágnak, vagy csak egy mosolyt csempészett valakinek a napjába. De a kalap titka nem csupán a varázslat volt, hanem a szeretetteljes szív is, ami viselte.
Egy napon azonban nagy baj történt. Az erdőbe gonosz árnyék settenkedett, és a virágok szirmai szomorúan lekonyultak. Mindenki Flórához sietett tanácsért. De éppen aznap reggel Flóra nem találta a kalapját! Kétségbeesetten kutatta át a bokrokat, a tavacska partját, sőt még Lili is segített keresni. – Mi lesz most velünk? – pityeredett el egy kis csiga. – Nincs varázserőnk a sötétség ellen!
Flóra megsimogatta a csiga hátát, és mély levegőt vett. – Talán a kalapom nélkül is segíthetek… hiszen a jóság nem csak a kalapban lakik, hanem mindannyiunk szívében – mondta halkan.
Ekkor a többi tündér, az állatok és még a lehullott levelek is köré gyűltek. Együtt énekeltek egy vidám dalt, amitől a sötétség lassan eloszlott, és a virágok ismét felnéztek a napra. Mikor Flóra visszanézett, a kalap ott csücsült a fűben, mintha csak egy pillanatra lépett volna félre.
Flóra rájött: a kalap csodás, de a legnagyobb varázserő az egymás iránti szeretet és jóság. Ezt soha többé nem felejtette el, és az erdő lakói sem. Attól a naptól kezdve, ha bárki bajba került, nem csak Flóra segített, hanem mindenki, aki megtanulta: a jóság és szeretet mindennél fontosabb.
Így volt, igaz volt, tán nem is volt – ilyen tündérmese volt!
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
