Egy messzi-messzi erdőben, ahol a fák koronája az eget cirógatta, s ahol a patak csillogó vizében apró halacskák játszottak, élt egy különös tündér. Úgy hívták, hogy Csuklinda. Csuklinda nem volt nagyobb egy virágsziromnál, de a szárnya csillogott, akár a hajnal harmatgyöngyei. Szépsége messze földön híres volt, de mégsem ezért jegyezte meg őt mindenki az erdőben. Csuklinda egy kis csuklással született, amely sosem akart elmúlni.
A többi tündér gyakran kérdezte tőle: “Csuklinda, miért csuklasz mindig? Talán túl sokat nevettél a mókusok viccein?” Csuklinda ilyenkor csak mosolygott, majd – hic! – csuklott egyet. “Nem nevetés ez, hanem varázslat!” mondta, de a titkot még ő maga sem ismerte egészen.
Honnan eredhetett hát Csuklinda állandó csuklása? Egyszer réges-régen, amikor még apró tündérbaba volt, egy kíváncsi katica rászállt az orrocskájára, éppen amikor egy csillogó harmatcseppet akart megízlelni. Meglepődött, beszippantotta a harmatot, és abban a pillanatban – hic! – elkezdett csuklani. Azóta minden örömteli pillanat, minden meghatódott gondolat, minden csepp szeretet, ami a szívéhez ért, egy-egy csuklást csalt ki belőle.
A csuklás néha megnehezítette az életét az erdőben. Amikor varázsigéket mondott, hogy segítsen az állatoknak, néha közéjük csuklott egy kacagtató “hic!”, amitől a varázslatok néha furcsa fordulatot vettek. Egyszer például szerette volna megjavítani egy nyuszi összetört tobozcsónakját, de a csuklás miatt a csónakból végül egy színes virágkoszorú lett.
“Ó, Csuklinda!” kacagott Flórián, a kis szarvas, “ha minden csuklásod ilyen szépséget teremtene, az egész erdőt beborítaná a virág!” Csuklinda örült, ha másokat megnevettethetett, de néha elszomorodott, ha úgy érezte, csuklása akadályokat gördít elé.
Barátai azonban sosem hagyták magára. “Valahogy segítenünk kell Csuklindának!” mondta Zsömi, a mókus, és máris ötletelni kezdtek. Próbálták csiklandozni a talpát, ugráltatták hátrafelé, sőt, egyszer még a patak vizét is megpróbálták visszafelé itatni vele. De a csuklás csak nem akart múlni.
A kis bagoly, Huba, bölcsen azt tanácsolta: “Talán nem is kell, hogy elmúljon. Lehet, hogy a csuklásod különleges ajándék!” Csuklinda elgondolkodott, és érezte, hogy minden csuklásával egy kis szeretetet szór szét az erdőben. A barátai minden próbálkozása közben egyre jobban szerették őt, hiszen Csuklinda szíve mindig nyitva volt a jóságra.
Egy napon, amikor az egész erdő nagy ünnepre készült – tündérkirálynőjük születésnapjára –, Csuklinda is varázslattal akarta meglepni a királynőt. “Most igazán szeretném, ha a csuklásom nem zavarna!” sóhajtotta, s közben a királynő elé lépett.
“Drága Csuklinda,” szólt kedvesen a királynő, “én tudom ám, hogy a csuklásod a tiszta szíved jele! Minden csuklásoddal egy kis örömöt adsz a világnak.” Ahogy kimondta, Csuklinda rájött: a csuklás nem hiba, hanem ajándék, amellyel mindenkit megnevettethet, örömöt hozhat.
Ettől a naptól fogva Csuklinda már nem szégyellte a csuklását. Sőt, amikor valaki szomorú volt az erdőben, odasurrant hozzá, és – hic! – egy csuklással mosolyt csalt az arcára. Barátai is megtanulták: az igazi szeretet azt jelenti, hogy elfogadjuk egymás furcsaságait, és mindenki egyedisége értékes ajándék lehet a világnak.
Így történt, hogy Csuklinda, a mindig csukló tündér, boldogan élt barátai között. Sosem múlott el a csuklása, de soha többé nem is zavarta.
Hát így volt, igaz volt, talán mégsem volt, de ilyen tündérmese mégis csak létezik!
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
