Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisváros szélén egy magas hegy, aminek a tetején egy különös, régi ház állt. Ebben a házban élt egy magányos öregember, akit mindenki csak Fagyos úrnak hívott. Azt beszélték, hogy a szíve fagyott, soha nem mosolyog, nem nevet, és még a tavasz első madárdalára sem nyílik meg az arca.
Fagyos úr egész nap a házában ült, régi könyvek között, s csak néha pillantott ki az ablakon. Az emberek, akik elhaladtak a ház előtt, suttogva beszélgettek: „Nézd, ott van a Fagyos úr!” – mondta egy kislány. „Azt mondják, a szíve jégből van!” – tette hozzá a barátja. De egyikük sem merte megközelíteni, mert úgy gondolták, a fagyott szív veszélyes lehet.
Egy napon azonban egy kismadár, akit Pirospöttynek hívtak, odarepült Fagyos úr ablakához. Halkan kopogott a csőrével. „Fagyos úr, engedj be, nagyon fázom!” – csipogta. Fagyos úr először csak legyintett. „Nincs itt helyed, madárka. Nem szeretek vendégeket.” De Pirospötty nem adta fel. Minden reggel visszajött, újra és újra kopogott. Egyik reggel Fagyos úr, aki szokás szerint mogorva volt, mégis kinyitotta az ablakot.
A madárka besurrant, és körülnézett. „Milyen hideg van itt benn!” – mondta. „Sosem próbáltad meg kicsit kinyitni a szíved ablakát?” Fagyos úr csak morogva válaszolt: „Az én szívem már régen befagyott, úgysem tudod megolvasztani.” Pirospötty azonban nem félt. „Lehet, hogy csak egy kis melegség kell neki!” – csipogta bizakodva.
Attól a naptól kezdve a madárka minden reggel dalolt Fagyos úrnak. Néha kedves szavakat mondott, néha csak csendben ült mellette. Fagyos úr eleinte nem értette, miért jó ez neki, de már nem volt magányos a napjai során. Amikor az első hó leesett, Fagyos úr észrevette, hogy egy könnycsepp melegítette az arcát. „Talán mégsem olyan rossz, ha valaki törődik velem” – gondolta halkan.
Egy este, amikor a szél különösen hidegen fújt, Pirospötty vacogva kuporodott az ablakpárkányon. „Fagyos úr, ugye nem bánod, ha bent töltöm az éjszakát?” Fagyos úr bólintott, és elővett egy régi kendőt, hogy betakargassa a madarat. Ahogy a kendőt a madárra terítette, szívében valami furcsa, meleg érzés áradt szét. A jég, ami addig láncra verte a szívét, apránként repedezni kezdett.
Másnap reggel a madárka boldogan ébredt. „Köszönöm, hogy vigyáztál rám!” – csipogta hálásan. Fagyos úr mosolygott, és először hosszú idő után hangosan nevetett. Ekkor odakint a hó is csillogóbban ragyogott. „Talán mégsem olyan nehéz kedvesnek lenni valakihez” – gondolta Fagyos úr.
Az emberek hamar észrevették a változást. „Láttad, Fagyos úr mosolygott a postásra!” – csodálkozott egyik gyerek. „És az ablakában mindig ott ül egy piros pöttyös madár!” – mondta egy másik. Egyre többen vittek süteményt és teát a házhoz, és Fagyos úr is meghívta őket egy-egy beszélgetésre. A szíve napról napra egyre melegebb lett, és a nevetése gyorsabban olvasztotta a jeget, mint a tavaszi napfény.
A tavasz végére, amikor a fák lombot bontottak, Fagyos úr házát már nem kerülte el senki. Mindenki szívesen ment fel a hegyre, hogy együtt beszélgessenek, nevessenek. Fagyos úr megtanulta, hogy a szeretet és a törődés nemcsak az ő szívét olvasztja meg, hanem mindenkiét, aki közel kerül hozzá.
Így történt, hogy a fagyott szív is meg tud olvadni, ha valaki kedves, türelmes és kitartó mellette. Az, aki egyszer bezárta magát a világtól, újra megtanulta, milyen öröm szeretni, és szeretve lenni.
Így volt, igaz volt, mese volt – talán nem is volt igaz, de a szeretet és a jóság mindig segít, hogy a legfagyosabb szív is újra melegedni kezdjen.
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
