Volt egyszer egy nagy-nagy erdő, ahol sok különös állat lakott. Ebben az erdőben élt egy elefánt, akit Elődnek hívtak. Előd nem volt olyan, mint a többi elefánt. Nemcsak a nagy füleiről vagy hosszú ormányáról volt híres, hanem arról is, hogy ő volt az egyetlen elefánt a környéken, aki mindig ugrált. Nem apró, kis ugrásokat tett, hanem hatalmasakat, amilyeneket senki sem látott még elefánttól.
Előd története ott kezdődött, amikor még kiselefánt volt. Egy nap, miközben a patak partján játszott, megcsúszott egy csúszós kövön, és hirtelen a levegőbe ugrott. Csodálkozva nézett körül, és nevetett. „Ez jó mulatság volt!” – kiáltotta. Attól a naptól kezdve Előd minden nap próbált magasabbra és messzebbre ugrani. Az elefántok között suttogva beszélgették: „Láttad, mekkorát ugrott Előd?” – kérdezte egyszer Tilda, a teknős. „Bizony láttam! Azt hittem, csak a nyulak tudnak ilyeneket!” – felelte rá a mókus.
Barátai nagyon kíváncsiak voltak Előd új szokására. Amikor Előd ugrált, a kisebb állatok tapsoltak és nevettek. „Nagyon ügyes vagy, Előd!” – mondta neki Lilla, a kis nyúl. „Köszönöm, Lilla! Szeretnétek ti is kipróbálni?” – kérdezte Előd barátságosan. „Ó, mi nem tudunk ekkorát ugrani!” – válaszolta a sün. – „De mi szívesen nézünk téged!” Azonban voltak olyanok is, akik aggódtak. „Előd, nem félsz, hogy megsérülsz majd egyszer?” – kérdezte aggodalmas hangon Misi, a medve. „Néha kicsit félek, de mindig óvatos vagyok” – nyugtatta meg Előd.
Az ugrálásnak sok előnye volt számára. Egyrészt mindig vidám és boldog volt tőle, hiszen minden ugrásával a szabadság érzését élte át. Másrészt így gyorsabban odaért a barátaihoz, amikor valaki segítséget kért. Volt olyan alkalom, amikor Tilda, a teknős a tóban rekedt egy nagy fa alatt, és csak Előd ugrásával tudta átugrani a víz fölötti ágat, hogy segítsen neki.
De néha gondot is okozott az ugrálás. Egyszer majdnem rálépett egy bokorban rejtőzködő kis békára. Máskor megijesztette az apró madarakat, akik éppen a fészkükben aludtak. Előd nagyon szomorú volt, amikor rájött, hogy a nagy ugrásaival néha bajt is okozhat. „Bocsánat, nem akartam bántani titeket!” – mondta a békának. „Tudom, Előd, de vigyázz ránk legközelebb!” – kérlelte őt a béka barátságosan.
Előd aztán elhatározta, hogy megtanul óvatosabban ugrani. Megkérte a barátait, hogy szóljanak, ha valami bajt okozott volna. „Ígérem, odafigyelek rátok, mert szeretlek titeket” – mondta Előd. Fokozatosan mindenki megszokta különös szokását, és mindig nagyon örültek, ha látták, hogy Előd boldogan ugrál – de már figyelmesebben és óvatosabban, mint valaha.
Idővel az egész erdő megtanulta, hogy mindenki más valamiben: van, aki gyors, van, aki okos, van, aki nagyot ugrik, és van, aki csendben figyel. A barátok elfogadták Előd szokását, és Előd is megtanulta, hogy a szeretet és a törődés a legfontosabb. Ha valaki más, attól még lehet barát, csak figyelni kell egymásra.
Néha, ha este csendesen körülnéztek az erdőben, láthatták, ahogy Előd ugrik egyet a csillagok felé, és boldogan kacag. Barátai pedig mindig ott voltak, hogy együtt örüljenek vele. Így éltek együtt, szeretetben, odafigyeléssel, és mindig tanultak valami újat egymástól.
Így volt, igaz is volt, ez egy mese volt!
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
