Egy meleg, harmatos reggelen a mocsár szélén, egy puha nádból font fészekben különleges kis béka született. Egészen apró volt, zöld pöttyök díszítették a hátát, és szemeiben csillogott valami vidám fény. Már egészen kicsi korában is más volt, mint a többi béka. Míg testvérei csendben kucorogtak a nádszálak alatt, ő egész nap mosolygott, sőt gyakran hangosan nevetett is.
Az öreg mocsári teknős, Borcsa, hamar észrevette a kis béka jókedvét. Egy nap, amikor a béka éppen egy szitakötő után kacagott, Borcsa odafordult hozzá.
– Mondd csak, kis béka, miért nevetsz folyton? – kérdezte barátságosan.
A béka csillogó szemekkel válaszolt.
– Olyan sok minden vicces és szép a világban! A víz fodrai, a tücsök ciripelése, vagy ahogy a nádszálak táncolnak a szélben! Hát nem jó nevetni?
Hamarosan mindenki a mocsárban észrevette, hogy a kis béka szinte sosem hagyja abba a nevetést. A madarak kíváncsian hallgatták csilingelő kacagását, a halak pedig még úszás közben is kinéztek a vízből, hátha megtudják, mi ilyen vicces odafenn. Volt, aki csodálta a béka vidámságát, volt, aki csak mosolygott rajta, de akadt olyan is, aki nem értette.
Egy napon a mogorva bagoly, Fényes szem, aki már sok-sok telet megélt, elégedetlenül nézett le a békára.
– Mit lehet ennyit nevetni? – huhogta. – Az életben sok a nehézség, a vihar, a sötét napok. Nevetéssel nem lehet megoldani mindent!
A béka azonban csak mosolygott.
– Tudom, hogy vannak sötét napok is – válaszolta. – De talán egy kis nevetés könnyebbé teheti őket.
A többi állat kíváncsian figyelte, vajon meddig tart majd a béka jókedve. Néhányan azt gondolták, biztosan elfárad egyszer ebben a sok nevetésben. Mások irigyelték, mert azt hitték, neki semmi nehézsége sincs.
Egy délután hirtelen nagy vihar kerekedett. A szél süvített, az ágak hajladoztak, a mocsár vizét sötét felhők takarták el. Az állatok mind elbújtak, és aggódva várták, mikor múlik el a vihar. A kis béka azonban nem rejtőzött el teljesen. Bár néha megremegett, mégis megszólalt.
– Halljátok, milyen zenét játszik a vihar? – kiáltotta a nád közül. – Mintha az eső dobolna, a szél fütyülne, a víz pedig tapsolna! Ha elég figyelmesen hallgatjuk, akár táncolhatunk is rá!
Először senki sem akart hinni a fülének. De ahogy a kis béka ismét kacagni kezdett, a félelem lassan elillant a szívekben. A nádasban halkan nevetni kezdett egy mókus, majd csatlakozott egy fiatal réce, aztán a teknős is mosolygott. A vihar végére a mocsárban mindenki egy kicsit jobban érezte magát.
Ahogy teltek a napok, a béka nevetése lassan megváltoztatta az egész közösséget. Az állatok rájöttek, hogy a nevetés nem csak játék vagy hóbort, hanem erő, ami átsegíti őket a nehézségeken. Mindenki szívesebben beszélgetett, többet segítettek egymásnak, és ha valaki szomorú lett, már tudta, kihez forduljon egy kis vidámságért. A bagoly is egyre gyakrabban ült le a kis béka mellé, és néha-néha, amikor azt hitte, senki sem látja, meg is mosolyogta a történteket.
A kis béka sosem hagyta abba a nevetést, de azt is megtanulta, hogy a nevetés mellett fontos meghallgatni a szomorúakat is, és segíteni azoknak, akiknek nehéz napjuk van. Így lett a mocsári közösség a szeretet, a jóság és a nevetés otthona. És mindenki tudta, hogy akár esik, akár fúj, mindig lesz valaki, aki segít mosolyt csalni az arcokra.
Így volt, így nem volt, ez volt a „Béka, aki folyton nevetett” meséje. A béka megtanította az erdő lakóit, hogy a nevetés és a szeretet varázslatos erő, amely összeköti és boldoggá teszi a közösséget. Talán így volt, talán nem, de ilyen szép mese volt ez!
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
