Az erdőszéli réten élt egy különleges liba, akit mindenki csak úgy ismert: Lili, a liba, aki folyton énekelt. Fehér tolla csillogott a reggeli harmatban, csőre mindig mosolyra görbült, és sehol sem lehetett úgy elhaladni mellette, hogy ne hallott volna az ember egy vidám dallamot vagy egy kedves dudorászást.
Lili nem volt nagyobb vagy szebb a többi libánál, de amióta csak kikelt a tojásból, szeretett dalolni. Dalolt hajnalban, amikor a nap felkelt, és dalolt este, mikor a csillagok felragyogtak. Még alvás közben is néha-néha egy halk szólam kiszökött a csőréből.
Egy reggel, amikor a rét csendes volt, Lili meglátta a tükörképét a patak vizében. Halkan énekelt egy kedvenc dallamot a fodrozódó víznek, és közben elgondolkodott: „Vajon más is szeret így énekelni, mint én?”
Egy nap, amikor a libatársai a tóparton napoztak, Lili hangos énekszóval közeledett. „Ó, Lili, most is dalolsz?” – kérdezte Gábor, a legidősebb gúnár. „Igen, mert dalolni jó!” – felelte mosolyogva Lili. Az ifjú kacsák tapsoltak, míg a békák táncolni kezdtek a nádas tövében.
Ám nem mindenki örült Lili énekének. „Nem lehetne csendben maradni egy kicsit?” – morgolódott Boróka, a vén teknős. „Néha a csend is szép, tudod!” Lili elgondolkodott, de aztán azt mondta: „Sajnálom, Boróka, de a szívemben mindig muzsika van!” Boróka pedig, bár először bosszankodott, a végén elmosolyodott, mert Lili éneke még a legborúsabb napot is felvidította.
Az állatok a réten lassan megszokták Lili dalait. Egy idő után már mindenki tudta, hogy ha rossz kedvük van, csak Lilihez kell menniük. „Lili, dalolj nekem valami vidámat!” – kérlelte egy nap Sári, a kis sündisznó, amikor elveszett a gombolyagja. Lili vidám nótát énekelt, és Sári máris jobban érezte magát.
A nyári esték fényei alatt Lili éneke messzire hallatszott. Az erdő őzikéje is odasettenkedett, hogy meghallgassa. „Lili, hogyan lehet ilyen szépen dalolni?” – kérdezte áhítattal. „Nem kell hozzá semmi, csak egy kis bátorság és sok-sok szeretet!” – felelte nevetve a liba.
Néha Lili is szomorú volt. Egy borús napon úgy érezte, senki sem hallgat rá igazán. De ekkor megérkezett hozzá a kis nyúl, akinek elázott az odúja. „Lili, ha énekelsz nekem, tudom, hogy minden rendbe jön!” – kérte könnyes szemmel. Lili elénekelte a legszebb dalát, és a nyuszika újra nevetett.
Az ének lassan mindenki szívét megnyitotta. Az állatok már nem csak maguk miatt kérték Lilit, hogy daloljon, de egymás örömére is. Egy ősz esti táncmulatságon már mindenki együtt énekelt: a róka, a mókus, a cinke és még Boróka, a vén teknős is. Mindenki rájött, hogy Lili éneke összeköti őket, és segít jókedvűnek lenni a legnehezebb napokon is.
A réten soha nem volt többé magányos vagy szomorú állat. Lili éneke mindenkit bátorított, vidított, és megtanította őket arra, hogy a szeretet és a kedvesség mennyire fontos.
Minden nap, amikor a nap lenyugodott, az állatok összegyűltek a tó partján. Lili elénekelte a kedvenc dalát, és mindenki boldogan hallgatta. A dalokban benne volt a szeretet, a barátság, és az az érzés, hogy soha senki nincs egyedül.
Ez volt hát Lili, a liba története, aki folyton énekelt, és az énekével boldoggá tette az egész rétet.
Így volt, úgy volt, talán igaz se volt: ez bizony ilyen mese volt! És hogy mit tanulhatunk az örökké éneklő libától? Hogy a szeretet és a kedvesség mindenkit felvidít, s egy jó szó, egy dallam összeköti a szíveket.
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
