A föld alatt, egy puha, sötét alagútban élt egy kedves kis vakond. Őt mindenki csak Fülöpnek hívta, mert olyan jó füle volt, hogy meghallotta a legapróbb zizegést is a gyökerek között. Fülöpnek nagyon szerette a föld puha illatát, szerette, ahogy a talpa alatt morzsolódott a föld, és szerette a csendet is, ami csak a föld alatt létezett. De Fülöpnek volt egy nagy félelme: borzasztóan rettegett a vihartól.
Amikor a felszín felett dörgött az ég, villámlott, és az eső dobolni kezdett a földön, Fülöp szíve hevesen dobogott. Még a föld alá is leért a vihar haragja, a hangok mélyek és morajlóak lettek, a vakond ilyenkor reszketve kuporodott az odújában. Egyszer Fülöp így sóhajtott: „Bárcsak soha többé ne lenne vihar a világon!” De a föld alatti lakók tudták, hogy a viharok elkerülhetetlenek.
Egy nap, amikor Fülöp éppen kint matatta a friss gyökereket, halk zúgást hallott. Az ég elsötétült, és hirtelen nagy robajjal lecsapott az első villám. A föld megremegett, és Fülöp ijedten bújt vissza az alagútjába. A vihar azonban ezúttal olyan erős volt, hogy a föld egyes részei is leomlottak. Fülöp odújába is beesett néhány kavics, és a bejáratnál egy nagy csomó föld zárta el az utat.
„Segítség!” kiáltotta Fülöp kétségbeesetten, és remegő mancsával próbálta kikaparni a földet. Ekkor meghallotta a barátai hangját odakintről.
„Fülöp! Jól vagy odabent?” kérdezte Zsófi, a kis egér.
„Itt vagyunk, Fülöp, ne félj!” kiáltotta Bence, a vaksi pocok. „Mindjárt átássuk magunkat hozzád!”
Fülöp hallotta, ahogy a barátai karcolják, kaparják a földet. Mind együtt dolgoztak, Zsófi gyorsan mozgó kis mancsokkal, Bence erős ásókkal, és még a bodobács testvérek is jöttek segíteni. Fülöp szíve lassan megnyugodott, ahogy tudta, nincs egyedül, és a vihar sem olyan ijesztő, ha a barátai is mellette vannak.
„Ne félj, Fülöp, a vihar csak átutazik felettünk” mondta Zsófi, miközben egy vékony alagutat ásott. „Nekem is félelmetes néha, de ilyenkor összebújunk, és vigyázunk egymásra.”
Bence is megszólalt: „Amikor én először hallottam a vihart, én is nagyon féltem. De rájöttem, hogy a vihar nem tart örökké. Néha csak türelmesnek kell lenni.”
Fülöp mély levegőt vett, és összeszedte minden bátorságát. „Lehet, hogy én is megpróbálhatom nem annyira félni” gondolta magában. Óvatosan elkezdett segíteni a többieknek, mancsával túrta a földet, néha még a mennydörgés sem zavarta meg már annyira.
Ahogy együtt dolgoztak, Fülöp és barátai egyre közelebb kerültek egymáshoz. A vihar lassan elcsendesedett, a mennydörgés távolabb hallatszott, és végül a föld sem remegett már. A barátai áttörték a földcsomót, és mosolyogva néztek Fülöpre.
„Sikerült, együtt megcsináltuk!” kiáltotta boldogan Zsófi.
„Nagyon bátor voltál, Fülöp” mondta Bence. „Láttad, hogy együtt minden könnyebb.”
Fülöp megkönnyebbülten mosolygott, és szívében melegség áradt szét. Már nem félt annyira a vihartól, hiszen megtanulta, hogy a barátai mindig segítenek neki, és hogy a félelmekkel szembenézni sokszor könnyebb, ha nem vagyunk egyedül.
Aznap este Fülöp, Zsófi és Bence együtt üldögéltek Fülöp odújában. Kintről még egy kicsit hallatszott az eső halk csöpögése, de Fülöp már nem félt. Tudta, hogy minden vihar után kisüt a nap, és hogy a barátság a legnagyobb kincs a világon.
Így ért véget Fülöp története, aki félt a vihartól, de barátai segítségével megtanulta, hogy a bátorság a szeretetből és összefogásból fakad. Így volt, úgy volt, talán nem is volt, ez bizony egy mese volt!
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
