Egy különleges cica története: találkozás a széllel
Volt egyszer egy kicsi, szürke cica, akit Szellőkének hívtak, mert mindig ott sündörgött, ahol éppen fújt egy kis szél. Szellőke kíváncsi és barátságos volt, szeretett játszani a kertben, és mindig új kalandokat keresett. Egy reggel, amikor a nap éppen csak felkelt, Szellőke új illatokat érzett a levegőben, és valami furcsa, susogó hangot hallott.
„Ki vagy te, aki ilyen halkan beszélsz hozzám?” – kérdezte Szellőke, miközben kíváncsian forgatta a fejét minden irányba.
A hang csak nevetett, és azt súgta: „Én vagyok a Szél, játszol velem?”
Szellőke kicsit meglepődött, de bátor cica volt, felkészült mindenféle játékra, amit csak a kert rejthetett. Óvatosan lépett előre, bajszait megrezegtette, és így szólt: „Nagyon szeretek játszani! Mit kell tennem?”
A szél halkan suttogott a fülébe: „Csak fuss utánam, és nézd meg, mire vagy képes!”
Hogyan fedezte fel a cica a szél erejét?
A cica először csak óvatosan lépett egyet-kettőt, majd érezte, ahogy a szél finoman meglöki a bajszát. A falevelek táncolni kezdtek, a virágok bólogattak. Szellőke elmosolyodott, és futni kezdett a levelek után, amiket a szél kergetett.
„Ez csodálatos!” – kiáltotta boldogan. „Soha nem gondoltam volna, hogy a szél ennyi mindent tud mozgatni!”
A szél kacagva sodorta maga előtt a leveleket, és egyre gyorsabb lett, mintha versenyezni hívná Szellőkét. A cica igyekezett lépést tartani, ugrándozott a fűben, néha meg-megbotlott egy bodros pitypangban, de mindig felállt, és újra nekifutott. A szél játékosan suhogott körülötte, egyszer a hátára simított, másszor csak a fülébe suttogott.
A játék kezdete: szélfutás a kertben
Egyszer csak a szél egy nagy kupac levelet sodort össze, és így szólt: „Na, Szellőke, tudsz ezek között bujkálni?”
A cica kacagva vetette magát a levelek közé, néha csak a farkincája kandikált ki, máskor meg hirtelen kiugrott, hogy elkapja a következő szélfuvást. A kert madarai is elcsodálkoztak, hogy milyen jókedvű a cica. Egy rigó le is szállt a közeli ágra, és azt mondta: „Szellőke, te vagy a legvidámabb cica, akit valaha láttam!”
Szellőke csak nevetett, és így válaszolt: „A széllel játszani a legjobb móka! Próbáld ki te is!”
A rigó azonban csak a fejét csóválta, mert ő inkább szeretett dalolni, mint szaladgálni. De a szél újra odaszólt a cicának: „Gyere, nézzük meg, el tudsz-e kapni!”
Barátság szövődik a cica és a szél között
Ahogy telt-múlt a nap, Szellőke és a szél egyre jobban megértették egymást. A cica megtanulta, hogy a szél nem csak játékos, hanem figyelni is kell rá, mert néha erősebb lesz, máskor pedig alig érezni. Egyszer a szél olyan erővel fújt, hogy Szellőke majdnem leesett egy kőkerítésről, de a szél gyorsan visszafogta magát, és óvatosan megcirógatta a cica hátát.
„Bocsáss meg, Szellőke, néha nem tudom, mennyire vagyok erős” – súgta halkan.
„Semmi baj” – válaszolta a cica –, „csak játszunk tovább, de figyeljünk egymásra!”
És így lett Szellőke és a szél jó barát. Együtt játszottak, nevettek, de mindig vigyáztak egymásra. A cica megtanulta, hogy a szél nem mindig látható, de mindig ott van, ha figyelsz rá, és sosem vagy egyedül, ha nyitott szívvel játszol.
Mit tanulhatunk a cica széllel való játékából?
Szellőke története megtanítja, hogy érdemes nyitott szívvel és kíváncsian közelíteni az új dolgokhoz. Ha odafigyelünk egymásra és segítünk, akkor a legváratlanabb helyeken is barátra lelhetünk. A cica és a szél barátsága példát mutat arra, hogyan lehet szeretetteljesen együtt játszani, figyelemmel lenni a másikra, és mindig új dolgokat felfedezni.
Hát így volt, igaz volt, vagy tán nem is, de ilyen mese volt!
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
