Az erdő közepén, ott, ahol a fák lombja sűrűn összeér, élt egy különös lakó: egy róka, akit mindenki csak Kacagnak hívott. Kacag a nevét onnan kapta, hogy soha, de soha nem lehetett látni szomorúnak. Ha esett, ha fújt, vagy ha a nap hegyes sugarai be-betörtek a bokrok közé, ő mindig kacagott.
Volt, hogy a harkály a fejére pöttyintett egy kis kérget, Kacag csak nevetett: „Jaj, hát ez csiklandós volt!” Az őzek, borzok, sőt még a komoly bagoly is csodálkozva nézték. Egy nap a mókus kérdezte meg tőle:
– Mondd csak, Kacag, miért nevetsz mindig, még akkor is, ha valaki morcos vagy butaságot csinál?
A róka mosolyogva válaszolt:
– Tudod, mókus barátom, a nevetés mindent szebbé tesz. Ha valaki dühös, s csak egy kicsit is kacag, máris könnyebb a szíve!
Nem csak a mókus csodálkozott, hanem az egész erdő lakói. Sokan úgy gondolták, hogy a róka bolond. Mások szerették, mert a nevetés jókedvet hozott mindenkire. Volt is, hogy az állatok közösen mentek hozzá tanácsért, ha valami bántotta őket. Kacag pedig mindig segített, egy kedves szóval vagy egy vidám történettel.
Egy hűvös reggelen, amikor a pára még az avar fölött ült, gyűlést tartottak az állatok. A szarka cserregve szólt:
– Kedves erdőlakók, beszéljük meg, mit kezdjünk Kacag nevetésével! Jó ugyan, de néha zavaró is, főleg, ha valaki bánatos.
Az őz óvatosan mondta:
– Nekem sokszor segített. Egyszer elvesztettem a mamám, és Kacag csak nevetett: „Ne búsulj, kis őz, biztosan előkerül!” És tényleg, a mama előkerült, én pedig már nevettem vele.
A bagoly komoly hangon így szólt:
– Én úgy gondolom, hogy a nevetés gyógyít, de nem szabad megfeledkezni a szomorúságról sem. Kacagnak jó a szíve, de néha figyelhetné, mit éreznek mások.
A borz ekkor előlépett és megszólalt:
– Én azt mondom, beszéljünk vele! Talán nem tudja, hogy néha jobb, ha csak csendben van mellettünk.
Így hát együtt indultak Kacaghoz. A róka épp egy levélkupacban hancúrozott, nevetése messzire szállt. Amikor meglátta a sok állatot, abbahagyta a kacagást.
– Szervusztok, barátaim! – köszönt vidáman. – Miben segíthetek?
A mókus bátortalanul megszólalt:
– Kacag, szeretünk, hogy mindig jókedvű vagy, de néha szeretnénk, ha csak meghallgatnál minket, amikor szomorúak vagyunk.
A róka elgondolkodott, aztán leült az avarba.
– Igazatok van – mondta kedvesen. – A nevetés jó, de néha csak egy ölelés vagy csendes együttlét kell. Megígérem, hogy figyelek rátok!
Azóta Kacag nem csak nevetett, hanem figyelt is a barátaira. Ha valaki szomorú volt, mellé ült és csendben maradt, vagy csak halkan mondott egy bátorító szót. De amikor eljött az ideje, újra felcsattant a kacagása, s az egész erdő visszhangzott tőle.
Az állatok szíve megtelt szeretettel és boldogsággal. Megtanulták, hogy a nevetés csodálatos, de a figyelem, a megértés és az együttérzés legalább olyan fontos. És Kacag is rájött, hogy igazán boldoggá akkor tehet másokat, ha meghallgatja őket, és akkor nevettet, amikor arra tényleg szükségük van.
Így lett az erdő békésebb és vidámabb hely, ahol mindenki elfogadta a másikat olyannak, amilyen, és mindenki tudta, hogy van egy barát, akihez mindig fordulhat: a róka, aki mindig kacagott, de most már figyelt is.
Így volt, igaz volt, így mesélte az erdő. Talán igaz, talán nem – de az biztos, hogy szeretni, figyelni egymásra és együtt nevetni mindig jó!
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
