Egyszer volt, hol nem volt, a sűrű nádas mögött, a nagy, zöld mocsárban élt egy aprócska béka. Nem volt különlegesebb a többinél, csupán vidámsága tette oly egyedivé, hogy mindenki csak így ismerte: „a béka, aki mindig kacagott.”
A kis béka egy meleg tavaszi reggelen bújt elő a tojásból, mikor a harmat még csillogott a leveleken. Anyja óvatosan simogatta meg hátát, és azt mondta: „Üdvözöllek, kicsikém, kívánom, hogy öröm kísérje minden napodat!” A béka erre váratlanul csilingelő nevetésbe kezdett, amitől az egész mocsár visszhangzott.
Az első kacagás után a többi béka kíváncsian figyelte a kicsit. „Mitől olyan vidám ez a béka?” kérdezte a régi, bölcs levelibéka. A kis béka csak kacagott tovább, miközben a hasát csiklandozta az apró szúnyog. „Minden olyan mulatságos!” mondta nevetve. „A szúnyog tánca, a nád hajlongása, még a víz fodrai is mókásak!”
Egy nap a kis béka a tó partján üldögélt, amikor egy szomorú teknősbéka közeledett hozzá. „Miért nevetsz mindig?” kérdezte tőle, „hiszen a világ tele van gondokkal.” A béka ekkor elgondolkodott, de fülétől-fülig érő mosollyal így felelt: „Mert ha nevetek, könnyebb a lelkem, és talán másoknak is jobb kedve lesz tőle!”
A kacagó béka hamar barátokat szerzett. Egy nap egy csapat kis hal ugrált ki a vízből, hogy együtt csobbanjanak vele. A szitakötők is szerették a társaságát, mert sohasem bántotta őket, csak kacagva figyelte, ahogy repkednek. De volt, akinek nem tetszett a vidámsága. A mogorva varangy például morgolódott: „Nem illik mindig nevetni! A mocsár nem játék!”
Egy délután azonban nagy vihar tört ki. A szél tépte a nádat, a csapadék hangosan kopogott a vízen. A mocsár lakói rémülten bújtak el a rejtekükön. A kis béka is dideregve kuporodott össze, de eszébe jutott valami mókás: „Képzeljétek, a szél úgy fújja a nádat, mint a nagymama a pitét hűti!” Ezen aztán nevetni kezdett, előbb halkan, majd egyre hangosabban. Lassan a többiek is kikandikáltak rejtekükből, és meghallották a kacagást.
A kacagás elkezdte felvidítani a mocsarat. A szomorú teknősbéka elmosolyodott, a halak vidáman ugráltak, még a mogorva varangy is megengedett magának egy fél mosolyt. A vihar után mindenki összegyűlt a tó partján, és a kis béka így szólt: „Nézzétek, a világ akkor is lehet szép, ha néha fúj a szél vagy esik az eső. Mert ha együtt nevetünk, semmi sem olyan ijesztő!”
A kacagó béka nevetése híre messze eljutott. Onnantól kezdve, ha valaki szomorú volt, csak felkereste a kacagó békát, aki mindig talált valami vicceset, amin együtt nevethettek. A mocsár lakói összetartóbbak lettek, gyakrabban segítettek egymásnak. A kacagás egyre terjedt, és még az öreg varangy is megnyitotta a szívét a jókedv előtt.
Egy napon a kis béka megkérdezte anyját: „Anyukám, szerinted miért jó nevetni?” Az anyuka megsimogatta a fejét, és azt mondta: „Azért, mert a nevetés szeretetet és jóságot szór szét. Ha nevetünk, segítünk egymásnak, hogy könnyebb legyen az élet. És akinek a szíve tele van szeretettel, az mindig talál okot a mosolyra.”
A kis béka elgondolkodott ezen, majd újra kacagni kezdett, s a mocsárban mindenki vele nevetett együtt. Így lett a mocsár nem csak zöldebb, hanem boldogabb is, mert a kacagás mindenkire átragadt.
Hát így volt, igaz is volt, mese is volt, talán igaz se volt. Ebből a meséből megtanulhatjuk, hogy a nevetés, a szeretet és a jóság mindennél fontosabb. Ha segítünk egymásnak, és megpróbálunk vidámak maradni a nehéz időkben is, akkor a világ is szebb lesz körülöttünk.
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
