Volt egyszer, nem is olyan régen, egy különös boszorkány, akit Hildának hívtak. Hilda nem volt olyan, mint a többi boszorkány, akik csak varázslatokkal, bájitalokkal és seprűkkel foglalkoztak. Hilda nagyon szerette az állatokat, a virágokat, és minden reggel leült egy csésze citromfűteával a háza előtt, hogy meghallgassa, mit csiripelnek a madarak. De Hildának volt egy titka, amit még a legjobb barátja, a fekete kandúr sem tudott.
Hilda ugyanis rettenetesen félt a szellemektől. Sohasem mesélte el senkinek, még a kandúrnak sem, miért retteg tőlük, de minden este, amikor az erdőben fújt a szél, Hilda óvatosan bezárta az ajtókat, lehúzta a függönyöket, és csendben ült a kandúr mellett, nehogy meghalljon valami furcsa zajt. Ez a félelem akkor kezdődött, amikor Hilda kislány volt, és egy viharos éjszakán a nagyapja rémtörténeteket mesélt neki szellemekről, akik az erdőben kóborolnak. Azóta Hilda szíve mindig hevesebben vert, ha valami fehéret látott a sötétben, vagy hirtelen hideg szellő érintette meg az arcát.
Az erdő, ahol Hilda lakott, tele volt titkokkal és varázslatokkal. A fák lombjai között néha furcsa fények táncoltak, az öreg tölgyfa gyökerei alatt kis manók bujkáltak, és néha éjszaka különös hangok hallatszottak. A többi boszorkány ilyenkor nagyokat nevettek, és kimentek az éjszakába, bátor varázslatokat gyakorolni, de Hilda inkább otthon maradt, és csak a meleg kandalló fényénél érezte magát biztonságban.
Egyik este, amikor a hold különösen fényesen ragyogott, és a kandúr szokatlanul idegesen kapkodta a fejét, Hilda is valami furcsát érzett a levegőben. Egyszer csak halk kopogás hallatszott az ajtón. Hilda megriadt, és a kandúr bundájába kapaszkodott.
– Ki lehet az ilyenkor? – suttogta remegve.
Az ajtó lassan kinyílt, és egy kicsi, áttetsző alak jelent meg. Hilda szeme tágra nyílt: egy igazi szellem állt előtte! A szellem egy kislány volt, fehér ruhában, és egyáltalán nem nézett ki ijesztőnek, inkább szomorúnak tűnt.
– Ne félj tőlem, Hilda! – szólt lágy hangon. – Azért jöttem, mert segítségre van szükségem.
Hilda szíve a torkában dobogott, de a szellem barátságos mosolya egy kicsit megnyugtatta. – Mit szeretnél? – kérdezte félénken.
– Elvesztettem a kedvenc játékomat az erdőben, és egyedül nem merem megkeresni. Segítenél nekem? – könyörgött a kislány szellem.
Hilda összeszedte minden bátorságát. Tudta, hogy ha most segít, talán legyőzheti a félelmét. – Rendben, elmegyek veled – mondta halkan, és felvette a varázspálcáját.
Ketten indultak neki a sötét erdőnek, a kandúr pedig halkan követte őket. Az erdőben minden fa mintha rájuk figyelt volna, és a hold fénye csak néha villant át a lombok között. Hilda szíve hevesen vert, de a kislány szellem megfogta a kezét, és ez valahogy bátorságot adott neki.
Ahogy haladtak, különös neszeket hallottak, de amikor Hilda jobban figyelt, rájött, hogy azok csak az éjszaka hangjai: egy bagoly huhogott, egy egér szaladt át a leveleken, egy sün bujkált az avarban.
Végül egy göcsörtös fa tövében megtalálták a kis játékot, egy régi fa babát. A szellem nagyon boldog lett, és Hildához bújt.
– Köszönöm, Hilda! Nemcsak a játékomat találtam meg, hanem egy új barátot is – mondta, majd lassan halványodni kezdett, míg végül eltűnt a holdfényben.
Hilda visszasétált a házához, de most már nem félt. Rájött, hogy a szellemek sem mindig ijesztőek, sőt, néha csak egy kis segítségre vagy szeretetre vágynak. A kandúr dorombolva bújt Hilda lábához, és együtt ültek le megint a ház előtt, figyelve a hajnal első sugarait.
A boszorkány, aki félt a szellemektől, most már nem rettegett. Megtanulta, hogy a szeretet és a bátorság legyőzheti a félelmet, és hogy új barátokat bárhol lehet találni, még a sötét erdő közepén is.
Így volt, úgy volt, lehet, hogy nem is volt, de ilyen szép mese lett belőle!
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
