Volt egyszer egy különleges erdei tisztás, amit puha, selymes fű borított, s ahol a madarak reggeltől estig csicsergő dallamot énekeltek. Ezen a tisztáson élt Farkinca, a vörös bundájú, kíváncsi és játékos róka. Nem volt ő semmiben sem különbb a többi rókánál, egyetlen szokása azonban mindenkit meglepett: Farkinca jobban szerette a napfényt, mint bármi mást a világon.
Míg a többi róka inkább az árnyas bokrok között bujkált, Farkinca fényes délelőttökön is kiült a tisztás közepére, és csukott szemmel élvezte, ahogy a nap sugarai végigsimítják a bundáját. A többiek gyakran kérdezgették tőle: „Farkinca, miért nem bújsz be velünk az üregbe? Miért szereted ennyire a napfényt?”
Farkinca elmosolyodott, és így felelt: „A napfény olyan, mintha a világ minden szeretetét egyszerre simogatná végig a bundámon. Meleg és vidám leszek tőle, és úgy érzem, a szívemben is világosság gyullad.”
Egyszer azonban, amikor Farkinca épp a fűben hevert, és a felhők kirajzolta árnyékokkal játszott, egy kismadár szállt mellé a közeli faágra. „Szervusz, Farkinca!” csipogta. „Mindig irigyeltelek, ahogy olyan bátran fürdesz a napfényben. Nem félsz, hogy egyedül maradsz?”
Farkinca felnézett a madárra, és bevallotta: „Néha félek, de a napfény mindig megvigasztal. Azért vágyom rá annyira, mert amikor kicsi voltam, a mamám mindig azt mondta, a napfényben minden bánatom elillan.” Ez a gondolat úgy melegítette a róka szívét, mint a sugarak a bundáját.
Ahogy telt az idő, Farkinca egyre több barátra tett szert a tisztáson. Megismerkedett a bölcs tölgyfával, akinek vastag lombjai között sok kis állat otthonra lelt. A tölgyfa mély hangon szólt hozzá: „Farkinca, szeretnéd, ha segítenék neked megosztani a napfényt másokkal is? Nálam mindig sok a napos ág, de sok kis állat fél feljönni hozzájuk.”
Farkinca felvidult. „De jó lenne! Legyünk barátok, tölgyfa, és mutassuk meg a többieknek, milyen jó érzés együtt, a fényben tölteni az időt!” Így aztán a róka a tölgyfa segítségével hívta össze a tisztás állatait, hogy mind együtt játszhassanak a napfényben.
Egyik délután csodálatos játék kerekedett a tisztáson: a sünik gurultak, a nyuszik szökdécseltek, a madarak énekeltek, sőt még a félénk őzike is előmerészkedett. Farkinca boldogan figyelte, hogyan ragyog mindenkinek a szeme, amikor a napfény simogatja őket. „Látjátok, milyen jó együtt lenni?” kérdezte mosolyogva. „A napfény mindannyiunkat összeköt!”
Estefelé, amikor a nap már lemenőben volt, Farkinca és a barátai a tölgyfa árnyékában pihentek. „Ma nagyon jól éreztem magam” – mondta a kis mókus, miközben a farkincáját simogatta. „Én is!” kiáltott a nyuszi, „sosem hittem volna, hogy ilyen jó lehet együtt játszani!”
Farkinca csendben elgondolkozott. Rájött, hogy a napfény ugyan melegíti a bundát és a szívet, de az igazi boldogságot mégiscsak az hozza, ha megosztjuk ezt a fényt másokkal. „Tudjátok, mit?” szólt halkan. „A napfény mindenkinek jár. Olyan, mint a szeretet: minél többet adunk belőle, annál többet kapunk vissza.”
A többiek helyeseltek, és egyetértettek abban, hogy máskor is együtt kellene játszaniuk. Aznap este a tisztás különösen békés volt, mintha a nap utolsó sugara is ott ragyogott volna Farkinca és a barátai szívében.
Így történt hát, hogy Farkinca, a napfényt szerető róka, nemcsak magának talált boldogságot, hanem az egész erdőt megtanította arra, hogy a szeretet és a jóság mindenkit melegít – akár egy napsugár.
Így volt, igaz volt, vagy talán nem is volt, de ilyen szép mese volt!
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
