A sűrű zöld erdő szélén, ahol a fák koronái kicsit meghajolnak a szélben, egy aprócska malac lakott a puha mohák között. Minden reggel, amikor a nap fénye átbújt a lombkoronák között, Malacka magányosan indult el sétálni. Szívesen forgatta az orrát a földben, keresgélt makkot, gesztenyét, de valami mindig hiányzott neki: nem volt senkije, akivel megoszthatta volna örömét.
Malacka sokszor sóhajtott, miközben végigballagott a patak partján. Ha egy pillangó rászállt az orrára, mosolygott ugyan, de az öröm csak röpke volt. Néha hallotta a madarak csicsergését, vagy látta a nyuszikat játszani a rét szélén, és ilyenkor mélyen belül vágyakozott arra, hogy valakivel ő is barátkozhasson.
Egyik reggel, amikor éppen egy különösen szép virágot szagolgatott, meghallott egy halk sírást a bokrok mögül. Óvatosan odasomfordált, és meglátta, hogy egy kicsi sünike kuporog ott, remegve. „Mi történt, Sünike?” kérdezte halkan Malacka.
Sünike felnézett rá, és könnyes szemmel válaszolta: „Elvesztettem a mamát, és most félek.” Malacka leült mellé, és így szólt: „Ne félj, én itt vagyok veled. Megkeressük együtt a mamádat.” Sünike bólintott, és Malacka segítő orrára bízta magát.
Ahogy mentek az ösvényen, Malacka mesélt a kedvenc helyeiről, és Sünike lassan mosolyogni kezdett. Együtt megtalálták Sünike mamáját a közelben, aki aggódva kereste a kis sünt. Sünike boldogan bújt oda az anyukájához, s mielőtt elmentek, visszanézett Malackára: „Köszönöm, hogy segítettél!” Malacka elpirult a boldogságtól.
Másnap Malacka ismét a patakhoz ment, és meglepetten látta, hogy Sünike várja őt. „Gyere, mutatok neked valamit!” kiáltotta Sünike, és együtt szaladtak a rétre. Ott találkoztak még Nyuszival és Mókussal is. Először kicsit félénken néztek Malackára, de Sünike lelkesen mutatta be az új barátját. Hamar össze is barátkoztak mindannyian.
A négy kis állat vidáman játszott a réten, kergetőztek, bukfenceztek, és dombot másztak. Délután a patakparton ültek, és együtt tervezgették, milyen kalandokat élnek majd át másnap. Néha kisebb veszekedés is támadt, amikor Nyuszi véletlenül felborította Mókus diójait, vagy amikor Sünike tüskéivel véletlenül megszúrta Malackát. De mindig bocsánatot kértek egymástól, és együtt nevettek a végén.
Egy napon hatalmas vihar tört ki. A szél süvített, a fák hajladoztak, és az eső nagy cseppekben hullott. Malacka reszketve bújt be egy bokor alá, de a barátai hamar ott termettek. „Gyere, Malacka! A nagy tölgyfa odvában együtt átvészeljük a vihart!” hívta Sünike. Mind a négyen összebújtak, és együtt vártak, míg a vihar elvonult.
Amikor előbújtak, látták, hogy a kedvenc rétjükön letört egy ág, és egy kis madárfióka sírdogál alatta. Malacka bátor lett a barátok támogatásától, és elsőként ment oda segíteni. Együtt emelték vissza a fiókát a fészekbe, közben mindenki segített, ahogy tudott. A madárka anyukája hálásan csicseregte: „Köszönöm, kedves állatkák, igazi jó barátok vagytok!”
Este, mikor a nap már lemenőben volt, Malacka a barátai mellett ült a rét szélén. A szíve melegséggel telt el, és rájött: az igazi kincs nem a makk vagy a gesztenye, hanem a barátság, amit együtt találtak. Malacka boldogan nézett körül, s tudta, többé már sosem lesz magányos.
Így történt, hogy egy kis malac az erdő szélén barátokat talált, és együtt minden nehézségen túl tudtak jutni, mert szerették és segítették egymást. Ez a mese szeretetről, jóságról és barátságról szól.
Így volt, igaz volt, mese volt, talán nem is volt.
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
