Egy messzi, csillogó felhő szélén született meg a legkisebb hópihe. Még nem volt neve, de a felhők között mindenki csak így hívta: Kicsi. Kicsi kíváncsi tekintettel nézett le a világra, ahol a háztetők fehérbe öltöztek, a fák deres ágaikkal integettek, a gyermekek pedig piros orral játszottak a hóban.
Egy szeles reggelen a felhő nagyot sóhajtott, és ezer apró hópihe indult útnak. Kicsi izgatottsággal keveredett az árba. „Hová megyünk?” kérdezte csilingelő hangon. „A földre, hogy örömet szerezzünk!” felelték a nagyobb hópelyhek, és máris táncoltak lefelé a szél szárnyán.
Az út hosszú volt, és Kicsit egy különös fordulat várta. Hirtelen egy erős fuvallat elragadta őt társaitól. Egyedül sodródott lefelé, sehova sem illett igazán, senki sem szólt hozzá. „Hol vagytok?” kiáltotta a szélnek, de csak a csend válaszolt.
A földre érve Kicsit magányosság fogta el. Egy szürke, elhagyatott padra huppant, ahol senki sem játszott. Hideg volt, és a világ ismeretlennek tűnt. „Miért vagyok egyedül?” gondolta. „Hol a családom? Hol a többi hópihe?”
Kicsi figyelte a körülötte táncoló hópelyheket. Mindenki boldognak látszott, együtt örültek, nevetgéltek. „Nézd csak, ott egy új hópihe!” súgta egy kövérke hópelyhe a barátjának. „Gyere, játssz velünk!” invitálta egy másik.
Kicsi először habozott, de félénken közelebb sodródott hozzájuk. „Szia, én vagyok Kicsi” mondta bátortalanul. Az új barátai kedvesen fogadták, körülötte keringtek, és közösen csúszkáltak a padon, mintha sosem lettek volna idegenek.
„Ugye milyen jó együtt játszani?” kérdezte Pöttyös, a legvidámabb hópehely. „Igen, nagyon jó” felelte Kicsi, és a szíve megtelt melegséggel. Rájött, hogy a magány csak addig tart, amíg meg nem nyitod magad mások felé.
Az idő múlásával Kicsi egyre több havat ismert meg. Együtt alkottak hókupacokat, néha pedig együtt nézték, ahogy a gyerekek hóembert építenek belőlük. Kicsi megtanulta, hogy néha mindenki lehet magányos, de a barátság és a jóság mindig utat talál a szívekhez.
Egy este, amikor a nap már lebukott a domb mögött, Kicsi csendesen megszólalt: „Köszönöm, hogy befogadtatok.” Barátai mosolyogva feleltek: „Te is bármikor lehettél volna magányos, de most már velünk vagy!” És együtt nevettek, míg a hold rájuk nevetett.
A tél végén Kicsi cseppé olvadt, de szíve tele volt boldogsággal és szeretettel. Tudta, hogy soha többé nem lesz igazán magányos, mert megtanulta: a jóság és a barátság az, ami összeköti az összes hópihét, sőt, mindenkit a világon.
Így volt, úgy volt, igaz is volt, vagy talán nem is volt, de bizony ilyen volt ez a mese! És aki nem hiszi, járjon utána!
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
