Egyszer réges-régen, amikor a világ még fiatal volt, az erdő szélén egy apró, zöld fenyőfa nőtt. Minden évben figyelte, ahogy a madarak fészket raknak az ágain, a mókusok játszanak körülötte, és a szél dalolva simogatja tűleveleit. A fenyő álmodozott, és szerette volna, ha egyszer ő is részese lehet valami különlegesnek, valami varázslatosnak.
Egy napon, amikor a tél beköszöntött, vékony hólepel borította be az egész erdőt. A fenyőfa csendben szunnyadt a fehér takaró alatt, és kíváncsian várta az ünnepeket. Mellette egy kíváncsi kis nyuszi ugrált, aki mindenre rákérdezett.
„Te fenyő, miért vagy olyan csendes?” – kérdezte a nyuszi.
„Mert figyelem, ahogy a hó mindent befed, és várom, hogy történjen valami csoda” – suttogta a fenyőfa.
A nyuszi elmosolyodott, és mesélni kezdett neki a karácsonyfa hagyományáról. Régen, az emberek kivágtak egy fenyőt, díszekkel, fényekkel ékesítették, és mindenki boldogan ünnepelt körülötte. A családok összegyűltek, ajándékokat adtak egymásnak a fa alatt, és ilyenkor mindenki szívében melegség gyúlt.
A fenyőfa szeme elkerekedett, amennyire csak egy fenyőfának lehet. „Milyen szép lehet karácsonyfának lenni!” – gondolta, de aztán kicsit elszomorodott. „De én itt állok egyedül, az erdő szélén, senki sem díszít fel, s csak a hó ölel át.”
Ekkor egy apró madárka szállt le az egyik ágra. „Ne szomorkodj, kedves fenyő! Tudod, mit szimbolizál a hó alatt szunnyadó karácsonyfa? A békét, a csendet és a reményt. A hó puha takarója alatt pihensz, és egyszer majd, amikor eljön a tavasz, újra élettel telik meg minden.”
A nyuszi bólogatott. „Így igaz! A hó alatt minden nyugszik, de odabent már készül valami új. A karácsonyi ünnep sem csak a csillogásról szól, hanem arról is, hogy szeressük egymást, segítsünk, és örüljünk a legapróbb dolgoknak is.”
Az erdő csendes volt, de valahogy mégis ünnepi hangulat lengte be. A hó világított a holdfényben, a fenyőfa ágai alatt kis manók bújtak meg, akik minden évben csak ilyenkor mutatkoznak. Ők díszítették fel a fát apró tobozokkal, piros bogyókkal, és egy arany csillagot is tettek a csúcsára.
A fenyőfa boldogan állt, és érezte, hogy ebben a csendben, ebben a hóborította nyugalomban is lehet karácsonya. A körülötte élő állatok mind összegyűltek, együtt énekeltek egy kedves karácsonyi dalt.
„Nézd csak, mennyire szép vagy most!” – suttogta a nyuszi.
„Te lettél az erdő karácsonyfája!” – csipogta a madár, s mindenki egyetértően bólogatott.
A fenyőfa szíve megtelt örömmel. Megértette, hogy nem kell nagy dísz és fény, hogy ünnepi hangulatot teremtsen. Az igaz ünnep ott van mindenkiben, aki tud szeretni, segíteni, és aki boldogan megosztja másokkal, amije van, legyen az egy meleg ölelés, egy kedves szó, vagy egy mosoly.
Ahogy múlt az idő, a hó lassan olvadni kezdett, az állatok pedig még sokáig emlegették azt a varázslatos éjszakát. A fenyőfa pedig tudta: a hó alatt szunnyadó karácsonyfa mindig reményt és megújulást hoz, hiszen a tél után jön a tavasz, a csend után az öröm, és minden évben újra eljön az ünnep.
Így volt, igaz volt, tündérmese volt ez! Talán megtörtént, talán csak álom volt, de aki hisz a szeretetben, az minden télben megtalálja a hó alatt szunnyadó karácsonyfát, és a szívében örökké megőrzi annak üzenetét: a reményt és a jóságot.
Ez volt hát a mese, ilyen volt, vagy talán nem is volt – de szép volt, és tele szeretettel!
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
