Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy zöldellő dombokkal ölelt kis völgy, ahol sok-sok bárány lakott. Ebben a völgyben született meg egy hófehér, göndör bundájú bárányka, akit mindenki csak Álmosnak hívott. Álmos nem azért kapta ezt a nevet, mert állandóan álmos lett volna, hanem mert ő volt az a bárány, aki mindig álmodott valami szépről. Ha sütött a nap, Álmos az ég kékjén gondolkodott, ha esett az eső, a pocsolyák tükrét bámulta, s közben mindig újabb és újabb álmokat szőtt a fejében.
Álmos nagyon kíváncsi volt a világra, és már kiskorától kezdve tudta, hogy ő nem csak legelészni és ugrándozni szeretne, mint a többi bárány. Egy nap, amikor a nap sugarai apró aranyfoltokat szórtak a fűre, Álmos szólt a mamájának:
– Mama, vajon hogy lehetne repülni a fák felett, mint a madarak?
A mamája elmosolyodott, és megsimogatta Álmos fejét.
– Álmodni szabad, kisfiam. Álmaid szárnyakat adhatnak neked akkor is, ha a lábad a földön marad – felelte szeretettel.
Aznap este Álmos először álmodta azt, hogy repül. Álmában egy pihe-puha felhőn ült, s a szél hátán suhant végig a völgy felett. Látta messziről a pajtásait, a mezők színes virágait, a sárga pitypangokat és a kékharangokat. A nap sugarai cirógatták, s a madarak dalára ringott a levegőben. Amikor felébredt, még mindig érezte a szíve mélyén azt a könnyű, boldog érzést.
Másnap Álmos boldogan mesélte el barátainak, Pötyinek, a fürge kiskecskének és Bogyónak, a vidám kacsának, milyen csodálatos álma volt.
– Bárcsak mi is felrepülhetnénk a felhők közé! – sóhajtott Pötyi.
– Én a tó fölött úsznék a levegőben – nevetett Bogyó, és egyet csobbant a vízben.
Álmos elhatározta, hogy segít barátainak is álmodni. Minden este közösen ültek össze a domboldalon, és álmodozni kezdtek: egyszer hajón utaztak a naplementébe, máskor varázslatos erdőkbe kalandoztak, vagy együtt szaladtak a szivárvány lábához.
Az álmok azonban nem mindig könnyen váltak valóra. A többi bárány gyakran csúfolta Álmost, amikor a különös álmairól beszélt.
– Ugyan már, a bárányok nem repülnek! – kacagtak a nagyobbak.
– Maradj csak a földön, Álmos, ne járjon mindig a fejed a felhőkben!
Ezek a szavak bántották Álmost, és egy időre el is bizonytalanodott. Mi van, ha tényleg csak butaság álmodozni? Mi van, ha sosem válik valóra, amit szeretne?
Egy este azonban Pötyi odabújt hozzá, és azt mondta:
– Álmos, nélküled sosem találtam volna ki, hogy egyszer szeretnék a hegy tetejére mászni. Most már tudom, hogy meg tudom csinálni, mert együtt álmodtuk meg!
Bogyó is csatlakozott:
– És én nélküled nem mertem volna átúszni a nagy tavat. Te mutattad meg, hogy az álmok nem csak fejből valók, hanem szívből is!
Álmos lassan rájött, hogy nem kell mindenkinek elhinni, hogy nem lehet álmodni. Az álmodozás nemcsak szép gondolat, hanem bátorságot is ad. Ha igazán hiszünk benne, akkor a legkülönösebb álmok is közelebb kerülnek hozzánk.
Innentől kezdve Álmos soha többé nem szégyellte az álmait. Minden nap újabb álmot talált ki, és segített a barátainak is hinni abban, hogy csodák igenis léteznek. Együtt lettek bátrabbak, kedvesebbek, és mindig segítették egymást, még akkor is, ha néha nehéznek tűnt elérniük a céljaikat.
Így tanult meg Álmos bízni önmagában és abban, hogy az álmok ereje mindenkin segíthet. Szeretettel, türelemmel és kitartással mindenki megtalálhatja a maga boldogságát, sőt, még segíthet is másoknak álmodni. Így volt, mert így lehetett, mert ez egy ilyen mese volt!
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
