Egy havas, csillogó téli reggelen történt, amikor a városka szélén, a nagy park közepén, néhány nevetgélő kisgyerek elhatározta, hogy hóembert épít. Reggel még csak puha pelyhek hullottak, de ahogy múlt az idő, a hó egyre vastagabb lett, a levegőben pedig süteményillat keveredett a fenyőágak frissességével. Hanna, Benedek, Panni és a kis Marci izgatottan gyúrták a hókockákat, görgették a hólabdákat, s végül három nagy gömbből felépítették a park legnagyobb hóemberét. Fekete kavicsból mosoly, répaszín orr, és egy régi fazék a fejére – így született meg Berci, a hóember.
A gyerekek boldogan kiabáltak: „Nézd, milyen szép lett! Berci, te vagy a mi barátunk!” Még egy sálat is kötöttek a nyakába, hogy ne fázzon. Egész nap mellette játszottak, szánkóztak, labdáztak, és néha még énekeltek is neki. Berci csak állt és figyelte a vidám társaságot, belül pedig szíve (vagyis hószíve) melegséggel telt meg. Azt gondolta: „Milyen jó nekem itt, ezekkel a kedves gyerekekkel!”
Ahogy múltak a napok, furcsa dolgokat kezdett érezni. Először még csak úgy tűnt, mintha a gyerekek egyre kevesebbet jönnének játszani. Panni beteg lett, Hanna anyukája inkább otthon marasztalta, Benedeket elvitte apukája korcsolyázni, Marci pedig gyakran ment nagymamához. Berci egyre többet állt magányosan, csak a hideg szél fújt körülötte.
Egyik délután a hóember arca mintha komorrá vált volna. Szemöldöke kavicsból sehogy sem tudott vidáman felkunkorodni. A parkban járó madarak is észrevették, hogy valami nincs rendben. A varjú le is szállt a hóember mellé:
– Mi a baj, Berci? – kérdezte óvatosan.
– Mérges vagyok! – mordult fel Berci. – A gyerekek megígérték, hogy minden nap eljönnek hozzám, de mostanában senki sem játszik velem! Egyedül érzem magam, és úgy érzem, megfeledkeztek rólam!
A varjú ránézett, és halkan azt mondta:
– Biztos vagy benne, hogy nem szeretik már a gyerekek a hóembereket?
Berci vállat vont.
– Ha szeretnének, akkor itt lennének. De most csak haragszom.
Másnap, amikor végre újra megérkezett Panni és Marci, Berci már messziről dühösnek tűnt. A gyerekek meg is ijedtek egy kicsit.
– Nézd, Marci, mintha szomorú vagy mérges lenne! – suttogta Panni.
Marci közelebb ment, megsimogatta Berci hósálját.
– Ne haragudj ránk, Berci! – mondta halkan. – Panni beteg volt, én meg sokat voltam a mamánál.
Hanna és Benedek is odaértek, mindenki körülállta a hóembert. Hanna leült a hóba.
– Tudod, Berci, mi nagyon szeretünk téged. Néha nem tudunk idejönni, de mindig gondolunk rád. Nem felejtettünk el!
Berci egy pillanatig hallgatott, majd megszólalt.
– Ígéritek, hogy néha meglátogattok és játszotok velem? Akkor talán nem leszek olyan haragos.
– Megígérjük! – felelték a gyerekek egyszerre, és vidáman körültáncolták a hóembert.
A hó alatt még a föld is megmozdult örömében, Berci szívében pedig újra melegség költözött. Már nem haragudott senkire, inkább boldog volt, hogy érte jöttek, s hogy mindenki elmondta az igazat.
A tél lassan múlni kezdett, a hó elolvadt, Berci egyre kisebb lett, végül csak a répa maradt a helyén. De mire teljesen eltűnt, a gyerekek már tudták: a barátság nem attól függ, hogy minden nap együtt vagyunk, hanem attól, hogy sosem feledkezünk meg egymásról.
Így volt, úgy volt, igazi mese volt! Vagy talán nem is volt igaz, csak ilyen szép lehet egy igazi téli mese.
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
