Egy különleges elefánt története: villámlástól rettegve
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagy, szürke elefánt, akit Emilnek hívtak. Emil nem volt akármilyen elefánt: hosszú, hullámos ormánya volt, hatalmas fülei, s olyan nagy pocakja, hogy néha még a saját lábujjait se látta. Mindenki szerette Emilt az erdőben, hisz kedves volt, segítőkész, s mindig mosolygott. De Emilnek volt egy titka, amit senkinek sem mert elmondani: nagyon félt a villámlástól.
Miért félhet egy ekkora állat a villámlástól?
Sok állat csodálkozott azon, hogy egy ilyen óriási elefánt mitől félhet. A kis mókusok gyakran kérdezték egymástól: „Szerinted miért bújik el Emil a nagy fa mögé, ha dörögni kezd az ég?” A bölcs bagoly csak annyit mondott: „Mindenkinek lehet félelme, még a legnagyobbaknak is!” Emil hiába volt nagy és erős, a villámlás és a mennydörgés hangja összeszorította a szívét, és ilyenkor a legapróbb bokor mögé is megpróbált elbújni.
Az első vihar: amikor minden megváltozott
Egy forró nyári délután Emil a folyóparton játszott barátaival, a kíváncsi sünivel, a vidám nyuszival és a cserfes papagájjal. Egyszer csak hirtelen besötétedett az ég, s nagy, fekete felhők gyülekeztek. Az első villám olyan hangosan csattant, hogy Emil rémülten felugrott, s azonnal bevetette magát egy bokor alá. A többiek is megijedtek, de hamar észrevették, hogy Emil mennyire retteg.
A nyuszi odaszaladt hozzá. „Mi a baj, Emil? Te vagy a legnagyobb köztünk, mégis te félsz a legjobban!” Emil szomorúan ránézett. „Nem tehetek róla, valamiért a villámlástól mindig nagyon félek. Olyan hirtelen, olyan hangos…” A papagáj megszólalt: „Ne félj, Emil, mi itt vagyunk veled! Együtt minden könnyebb!” Emil kicsit megnyugodott, de a rettegés még mindig ott lapult a szívében.
Barátok segítsége a félelem leküzdésében
A vihar elvonult, de Emil szomorúsága megmaradt. A barátai azonban nem hagyták magára. A sünci kitalálta, hogy játszanak „viharosdit”: mindegyikük eljátszotta, hogyan néznek ki, amikor félnek, majd együtt nevettek a vicces mozdulatokon. A nyuszi azt mondta: „Tudod, Emil, régen én is féltem a sötétben. De anya mindig megfogta a mancsom, és együtt vártuk meg, míg eloszlik a félelem.”
A bagoly bölcsen hozzátette: „A félelem néha nem múlik el azonnal. De ha beszélsz róla, ha nem vagy egyedül, könnyebb lesz elviselni.” Emil szíve ettől egy kicsit melegség töltötte el. Úgy döntött, hogy legközelebb nem bújik el egyedül, hanem megpróbál együtt maradni a barátaival.
Hogyan tanulta meg az elefánt bátorságot gyakorolni
Néhány hét múlva újabb vihar közeledett. Emil már előre érezte, hogy félni fog, de a barátai mellé álltak. Együtt ültek egy nagy fa alatt, és énekelni kezdtek. A papagáj vicces dallamokat dúdolt, a nyuszi tapsikolt, a sünci pedig táncolt.
Amikor a villám lecsapott és mennydörgött, Emil összerezzent, de most nem bújt el. A barátai megfogták a mancsát, szárnyát, tüskés hátát, és együtt várták, hogy elmúljon a vihar. Emil rájött, hogy a félelem is kisebbnek tűnik, ha szerettei vannak mellette. Még a vihar végén ő vigasztalta meg a papagájt, aki kicsit megijedt egy különösen nagy dörrenéstől.
A vihar végén kisütött a nap, és Emil büszke volt magára. „Most először álltam ki a viharban, és megtanultam, hogy bátor vagyok, mert vannak barátaim!” A többiek tapsoltak neki, s együtt nevettek a színes szivárvány alatt.
Hát így volt, úgy volt, ez egy ilyen mese volt! Talán igaz volt, talán nem, de egy biztos: ha szeretettel fordulsz másokhoz, és nem félsz segítséget kérni, a legnagyobb félelem is szertefoszlik. A bátorság néha abban rejlik, hogy nem vagyunk egyedül, és ha kell, mi is ott vagyunk másoknak, amikor félnek.
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
