Egyszer volt, hol nem volt, egy kicsi faluban, a zöld mezők ölelésében, született egy különleges malac. Ez a malac, akit Pötyinek hívtak, első pillantásra pont olyan volt, mint a többi malac a disznóólban: rózsaszín orrú, göndör farkú, játékos természetű. De Pötyi szívében ott bújt egy aprócska csoda: ő egészen más volt, mint a többiek.
Már malackaként is észrevették a gazdák, hogy Pötyi szeretett a napos részeken sütkérezni. Míg testvérei a sárban dagonyáztak, Pötyi boldogan feküdt a napfényben, hunyorogva mosolygott az égre, és boldogan röfögött. – Miért szereted annyira a napot, Pötyi? – kérdezte tőle egyszer a tyúkudvar legbölcsebb tyúkja, Ilus néni.
Pötyi elgondolkodott, majd így válaszolt: – A napfény melegít, simogat, és minden szebbnek látszik tőle. Olyan jó érzés, amikor besüt a szívembe is!
Ettől a naptól fogva Pötyi minden reggel elsőként ment ki a karám napos oldalára, hogy üdvözölje a felkelő napot. Néha a többi malac csúfolódott vele: – Miért nem játszol velünk a sárban? – kérdezték. – Te vagy a világ legfurcsább malaca!
Pötyi azonban nem haragudott. Csak mosolygott, és biztatta társait, hogy próbálják ki, milyen jó érzés a napfényt élvezni. Volt, aki csak nevetett ezen, de volt olyan is, aki kíváncsian mellé ült, és együtt hunyorogtak a fényben.
Egy napon nagy szél kerekedett a faluban, és sötét felhők takarták el a napot. A malacok szomorúan forgolódtak a sárban, semmi sem tűnt vidámnak. Pötyi viszont nem veszítette el a kedvét. – Várjatok csak, a nap hamarosan újra ránk mosolyog! – mondta bizakodva.
Pötyi megpróbálta felvidítani barátait: mesét mondott, énekelt, és mindenkinek adott egy-egy bájos mosolyt. Nemsokára a felhők mögül előkandikált a nap, és a karám újra fényben úszott. A malacok boldogan ugrándoztak, és Pötyihez szaladtak.
– Igazad volt, Pötyi! – lelkendezett Marci, a legkisebb malac. – Sokkal jobb minden, ha mosolyogva várjuk a napot!
Ettől kezdve Pötyi példája szép lassan elterjedt az egész faluban. A gyerekek és felnőttek is észrevették, hogy a malac mennyivel boldogabb, amióta szeretettel és örömmel néz a világra. Egyik nap a gazda is meglátta Pötyit, ahogy a legszebb, napfényes részen fekszik, és elgondolkodott.
– Talán nekünk is több időt kellene töltenünk a szabadban, egymással beszélgetve, nevetve! – mondta mosolyogva a családjának.
A falubeliek azóta minden reggel köszöntik egymást mosollyal, és sokkal többször sétálnak a mezőkön. Ha valaki szomorú, csak Pötyire néz, akit mindig ott lehet találni a napos sarokban, és máris jobb kedvre derül.
Pötyi pedig boldog volt, mert tudta: nem baj, ha egy kicsit más, mint a többiek. Sőt, éppen ezért tudott szeretetet és vidámságot hozni maga köré. – A napfény nemcsak engem melegít, hanem mindenkit, aki szeretettel fordul felé – mondta gyakran.
És így tanította meg a falu lakóit arra, hogy a szeretet és a jóság olyan, mint a napfény: átragyog minden felhőn, és a legszürkébb napot is bearanyozza.
Így történt, hogy egy bátor és napimádó malac megváltoztatta az egész közösséget, és mindenkit megtanított arra, hogy nyitott szívvel élni a legnagyobb öröm. Azóta mindenki tudja: ha mosolyogva nézünk egymásra, és segítünk, amikor csak lehet, akkor a napfény sosem fogy el.
Ez volt Pötyi története, a malacé, aki szerette a napfényt. Hiszen így volt, vagy tán nem is volt, de az biztos, hogy ilyen szép mese volt!
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
