Volt egyszer egy kisbárány, akit Lilinek hívtak. Lili fehér, puha bundájával és kíváncsi szemecskéivel minden reggel izgatottan ébredt a réten. A fű zöld volt és harmatos, a nap melegen simogatta a bundáját, és Lili minden napja boldogan telt a többi bárány között. Szeretett futkározni, virágokat szagolgatni, és néha nagyokat ugrani a dombtetőn.
Egyik reggel azonban valami furcsa történt. Lili egyedül bóklászott a rét szélén, amikor hirtelen egy lágy szellő kerekedett, és a fák lombjai között fényes csillogás villant meg. Egy különleges hang szólalt meg.
– Szia, kisbárány! – hallotta Lili a suttogást.
Lili körbenézett, de senkit sem látott. Aztán egyszer csak előtte termett egy aprócska lény, akinek szárnyai voltak, és ruhája ragyogott, mintha csak a napfényből szőtték volna.
– Ki vagy te? – kérdezte Lili csodálkozva.
– Én egy angyal vagyok. Hívhatsz engem Bellának – felelte a különös lény mosolyogva. – Azért jöttem, hogy barátkozzak veled.
Lilinek tetszett Bella kedves hangja és csillogó szemei. Először kicsit félt, hiszen még sosem találkozott angyallal. De Bella finoman megsimogatta a fejét, és Lili szíve megtelt örömmel.
Már az első napon rengeteg kalandban volt részük. Bella megmutatta Lilinek, hogyan lehet az ég felé nézni, és a felhők között csodás formákat keresni. Együtt fedezték fel a rét titkos zugait, ahol szivárványos pillangók táncoltak, és aranyszínű bogarak bújtak meg a levelek alatt.
– Nézd csak, ott egy szív alakú felhő! – kiáltott Lili.
– Látod? Az égen is ott lakik a szeretet – mondta Bella, és Lili erre boldogan nevetett.
Egyszer azonban, játék közben, meghallották, hogy valaki sír a közelben. Egy kismadár ült a fán, és bánatosan csipogott.
– Segítenünk kell rajta! – mondta Lili.
Bella odarepült a kismadárhoz, Lili pedig óvatosan odasétált.
– Mi a baj, kis barátom? – kérdezte Bella.
– Elhagytam a fészkemet és nem találok vissza – sírdogált a kismadár.
Lili és Bella összefogtak. Lili a földön keresgélte a kismadár nyomait, Bella pedig a levegőből segített nézni, hol lehet a fészek. Végül, hosszú keresés után, megtalálták a fészket egy bokor ágai között. A kismadár boldogan visszarepült az otthonába.
– Köszönöm, hogy segítettetek! – csiripelte hálásan.
Lili és Bella nap mint nap segítettek másokon. Hozzásegítették az eltévedt hangyát a családjához, segítettek az öreg teknősnek, hogy átjusson a patakon, és sosem hagyták, hogy bárki szomorú legyen a réten.
Így telt el sok boldog hét, míg egyszer csak Bella szomorú lett.
– El kell mennem – mondta halkan Lilinek. – Szólítanak a csillagok, mennem kell segíteni másoknak is.
Lili szeme megtelt könnyel.
– De én nagyon foglak hiányolni! – suttogta.
Bella átölelte a kisbárányt.
– Soha ne feledd, a szeretet mindig ott lesz veled, akárcsak a barátságunk. Ha az égre nézel, és egy szív alakú felhőt látsz, gondolj rám!
Lili azóta is minden nap a felhőket nézi. Tudja, hogy Bella örökre a barátja marad, még ha nem is látja őt minden nap. És amikor segít egy bajba jutott állatnak vagy megosztja az ennivalóját a többi báránnyal, úgy érzi, Bella mosolyog odafentről.
Ez így volt, így volt, talán igaz volt, de ha nem is, ilyen szép mese volt!
A történet azt tanítja, hogy a szeretet és a barátság mindig velünk marad, ha segítünk másokon és jószívűek vagyunk.
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
